- Tulajdonképpen hol terem a szeretet? - kérdeztem egyszer egy anyát.
- Magról vetik - nevetett rám.
- És honnan szerzik hozzá a magot?
- Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg.
S megfogan a tenyér simogatásban, a szem-pillantásban és minden ölelésben.
- Öntözni nem kell?
- Dehogynem. Jó szóval.
- Nem könnyel?
- Ments ég! A könny sós és kimarja a kis szeretet-palánta hajtásait.
- Hát palántázni kell a szeretetet?
- Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is.
Mert ha a szeretet nem terem, kihűl a föld.
- Úgy érted hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt, semmit sem ér?
- Igen, így értem, mert ember központú világban élek és emberként gondolkozom.
- Elsősorban mi hát a szeretet?
- Biztonság. Ha szeretsz és szeretnek, mindig van szövetségesed.
- És mi a szeretet másod-sorban?
- Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
- Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.
Mégis érdemes szeretni?
- Csak azt érdemes.
(Részlet: Kun Erzsébet: Család-mesék - A szeretet tankönyve c. kötetéből.)
Kommentáld!