Jobb a háztető sarkán lakni,mint zsémbes asszonnyal együtt a házban.

Péld 25,24

Egy párkapcsolat soha nem működik zökkenőmentesen, de jónak mondható, ha halad a cél felé... A cél pedig nem más, mint a kapcsolat fejlődésének biztosítása egymás számára - kiegészítő módon. Ahogyan a viharban nem fejlődhet egy növény, úgy jégesős-tornádós együttélésben sem alakulhat pozitívan férfi és nő kapcsolata. Ez a nyilvánvaló igazság mintha mégsem lenne magától értődő! Pedig csakis a rendszeres napsütés és éltető csendes eső növeli, emeli, s teszi majd terhelhetővé és gyümölcsözővé a kapcsolatot.

A nagy kérdés persze mindig: "Na, de hogyan?" Ahogyan Isten is a világot szavával hívta létre, úgy két ember kapcsolatának "új világát" is a szó teremti meg. Isten a világot szeretetből alkotta meg, s a párkapcsolat is csak akkor tartós, ha az nem a kölcsönös előnyökre, hanem a szeretetre épül. A "kölcsönös előnyök"-logikája kiválóan működik egy szerződésben - ha a felek betartják vállalt kötelezettségeiket -, de férfi és nő közös útja nem szerződéses-, hanem szövetség-alapú! Legalábbis ideális esetben... Mert akik tehetik, manapság bátran élnek a házassági szerződés-adta "lehetőségekkel"... az egy másik kérdés, hogy mennyire építi a bizalmat a paragrafusos bizalmatlanság, hiszen egy családi ház megterveztetésekor nem szoktok hozzá rögtön kérni a bontási tervet is...

S mit jelent a "háztető sarkán" lakni? Az abszurd kép azt a lehetetlen perspektíva-nélküli, krízis-helyzetet mutatja, amikor nincs hová lépni - legfeljebb a levegőbe(!) -, amikor is látjuk a távlatot, de a mélységet is, ami elválaszt tőle. Amikor pedig valaki inkább a háztető sarkán érzi jobban magát, mint a párjával... az maga a totális egyedüllét, az otthontalanság. Pedig "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" (Tamási Áron).

Úgy néz ki, hogy a modern ember elfelejtette, hogy a védelmet, az elrejtettséget nem a méteres betonfalak adják, hanem a másik ember elfogadó, segítő jelenléte. Építhetünk erős várakat, de "a földi sátorunk végül elbomol"... mert minden csak ideiglenes, néhány évtizedre (70-80 esztendő?) kaptuk, s jól akkor élünk vele, ha meglátjuk: ajándékba kaptuk. Szomorúnak tűnhet, de a kő, de még a rozsdásodó autó és túlél minket... a fröccsentett műanyag vackainkat már ne is említsük!

A hívő ember ezért nem a múlandóba, hanem az Örökbe veti bizalmát, s ezért a legőszintébb, legmélyebb, legintimebb kapcsolatát választott társával is az Isten előtt éli, s így jó reménysége lehet arra, hogy az nem csak sikeres lesz, de bizonnyal sok-sok áldás is fakad belőle...