„Hajnaltájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.” Mk 1,35

Kimondhatatlanul vonz Jézus személyes élete. Jézusé, akit a Lélek kivezetett a pusztába.

Jézusé, akit a Gecsemáné kertben gyötört a fájdalom. De legjobban azok a percek izgatnak, amikor Jézus visszavonult egy csendes helyre imádkozni – megborzongat a kép: a Fiú bensőséges kapcsolatba lép az Atyával.

Alapigénkben Márk elmondja, hogy még a napkelte előtti sötétben Jézus kiosont a házból, és egy elhagyatott helyre ment találkozni az Atyjával. Márk nem hangsúlyozza, melyik reggel volt ez, de tudjuk, hogy előző nap Jézus végig betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki.

Egy ilyen nap után Jézus jó nagyot aludt – gondolhatnánk –, egy-két órával tovább, mint máskor. Én legalábbis így tennék. Jézus nem. Még napkelte előtt felkelt, hogy megújuljon, feltöltekezzen az aznap rá váró szolgálat előtt.

De jó volna tudni, miket mondott Jézus! Vajon mennyi ideig imádkozott? Mit kért? Vajon hallotta hangosan az Atya válaszát? Vele voltak az agyalok?

Vajon az ő gondolatai elkalandoztak? Az enyémek el szoktak. Néha azon kapom magam imádkozás közben, hogy a napi tennivalókon jár az eszem. Vagy elkezdem dicsőíteni Istent, és észrevétlenül áttérek a lelkemet nyomasztó gondokra, melyek beszüremkednek a dicsőítésbe.

Én úgy képzelem, hogy Jézus figyelme nem terelődött el, mert Ő tudta, hogy azon a magányos helyen az Atya valóságos jelenlétében van. Amit én elfelejtek – és talán még sokan mások –, hogy mikor imádkozunk, mi is Isten, a mi Atyánk tényleges jelenlétében vagyunk.

Bár testi szememmel nem láthatom, elképzelem, ahogy közelebb jön, lehajol hozzám, hogy minden szavamat hallja. Lelke körüllebeg. Tenyerével az állam alá nyúl, hogy szememet az égre emeljem. Szívem minden egyes sóhajtására figyel, a dicsőítésre, a vallomásokra, szorongásaimra, félelmeimre, kételyeimre – hallja az összest.

Néha nehéz korán kelni. Nehéz koncentrálni. És főleg nehéz elképzelni, hogy a világegyetem Ura, aki mindent a kezében tart, szakít időt az én kis kéréseim meghallgatására. De nem csak időt szakít ránk, hanem Ő maga hív, hogy menjünk oda Hozzá. Ezt mondja a Jer 33,3-ban: „Kiálts hozzám és meghallgatlak; nagy és megfoghatatlan titkokat akarok rád bízni, amelyekről még nem tudsz semmit.”

Gyertek, gyűljünk össze ezen a héten reggeli imára. Minden reggel találj egy magányos helyet, ahol imádkozhatsz, ahova elvonulhatsz. Írtam egy reggeli imádságot magunknak, amivel indíthatjuk együttlétünket Istennel:

Reggeli imádságunk:

Uram, nem tudom, hogy ki vagy mi keresztezi ma utamat. De tudom, hogy Te vagy a Kősziklám és Erődítményem. Védőpajzsom és Erős Tornyom. Segíts, hogy ma beléd kapaszkodjam. Tanítsd meg, hogyan állhatok erősen Benned, és választhatom a Te utadat. Segíts, hogy a Te igazságod, és nem saját érzéseim szerint járjak az úton.

Segíts mindent örömmel vennem, ami alkalmat ad rá, hogy működésedet lássam, vagy hogy másokat Feléd tereljek.

Köszönöm, hogy szeretsz, és ezt senki és semmi nem veheti el tőlem! Ha elbukom, ha valami nem sikerül, Te akkor is feltétel nélküli szeretetedet suttogod a fülembe, és eszembe juttatod, hogy irgalmad megújul minden nap.

Ez csodálatos, Uram!

Köszönöm, hogy ma is találkozhattunk. Kérlek, költs fel holnap is szereteted édes suttogásával. Alig várom, hogy újra találkozzunk.  Ámen.