Amikor néhány évvel ezelőtt Ohio államban tartózkodtam, felszólítottak, hogy prédikáljak egyik börtönben a raboknak. Ezeregyszáz embert hoztak a kápolnába, és helyet foglaltak előttem. Amikor a beszédet befejeztem, odajött hozzám a fogházlelkész és így szólt:

- Kedves Moody úr, valamit el kell mondanom, ami itt a börtönben történt, és soha nem tudom elfelejteni.

Néhány évvel ezelőtt a fogházlelkész felkereste az államelnököt, és felhatalmazást kapott tőle, hogy szabadon bocsáthat öt olyan rabot, akik jó magaviseletükkel kitűntek a többiek közül. Az elnök csupán azt kötötte ki, hogy a dolgot titokban kell tartani addig, amíg ő fel nem keresi a fogházat, és ez csak néhány hét múlva lehetséges. A kitűzött idő elérkezett, az elnök megjelent, és a megállapított időben az összes foglyot behozták a nagyterembe. Bejött az elnök, majd az igazgató, az elnök felállt, egy papírlapot vett a kezébe és így szólt:

- A kezemben levő papírlapon öt fogoly neve van, akik a mai napon visszanyerik a szabadságukat.

Amint ez a néhány szó elhangzott, a teremben egyszerre halálos csend lett. Egyetlen ember sem mozdult, minden szempár dermedten figyelt az elnök ajkaira és mozdulataira. Sápadtan, pattanásig feszült idegekkel állt és várt mindenki. A bizonytalanság, amely a fejük felett lebegett, félelmetes és megdöbbentő volt. Úgy tetszett, mintha a szívek dobogása is megszűnt volna.

- Hasonló érzést és idegállapotot még addig soha nem éltem át - mondta a fogházlelkész.

Az igazgató el akarta mondani, hogy milyen körülmények között megy végbe a szabadulás, hol kell jelentkezniük stb., de a lelkész félbeszakította szavait e kéréssel:

- Kérem, igazgató úr, mielőtt ezt elmondaná, hadd halljuk a neveket, mert a bizonytalanság rendkívül gyötri az embereket.

Az igazgató elhallgatott, s az elnök felolvasta az első nevet.

- Reuben János lépjen elő és vegye át ezt az ívet, amely a szabadságát jelenti. A kormányzó aláírta és állami bélyegzővel látta el. Reuben János a mai naptól kezdve szabad...

Senki sem mozdult a nagy teremben. Mindenki arra nézett, ahol Reuben János ülni szokott. Tizenkilenc esztendőt töltött már a börtönben, s ezért sokan fordultak ama hely felé, ahol ülni szokott. Még Reuben is körülnézett, mert látni akarta azt az embert, aki most váratlanul visszanyeri szabadságát és kegyelmet nyert. A lelkész odaszólt Reubenhez:

- Reuben, te vagy az, aki szabad lett!

Reuben maga körül nézett, hogy lássa a másik Reubent, aki talán mögötte ült. Másodszor is megszólalt a lelkész:

- Reuben, téged szólítunk, téged illet a szabadságlevél.

Még mindig nem tudta megérteni a dolgot az öreg ember, még mindig azt gondolta, hogy egy másik ember lehet az, akit szintén Reubennek hívnak. Már mindenki feléje fordult, amikor a lelkész harmadszor is megszólalt:

- Reuben, jöjj már elő, és vedd át a szabadságleveledet!

Ekkor kezdte megérteni az öreg ember, hogy róla van szó. Lassan, bizonytalan léptekkel elindult az asztal felé, ahol az igazgató kinyújtott kezében ott volt a szabadságlevél. Átvette, szótlanul visszament a helyére, kezeire fektette az arcát, és keservesen sírni kezdett. Amikor a foglyok felálltak és négyes sorokban visszaindultak celláikba, akkor Reuben is beállt a maga helyére és meg akart indulni a többiekkel. A lelkész meglátta ezt, odalépett és megfogva karját, kihúzta a sorból:

- Reuben, lépj ki a sorból! Mától fogva szabad ember vagy...

Félig kábultan a rendkívüli helyzettől s eseménytől, végre engedelmeskedett az öregember.

Ilyen módon nyújt kegyelmet az Isten a bűnösöknek. Jó magaviseletéért, odaadó hűségéért és becsületes munkájáért e földön is kegyelmet nyerhet az ember. Isten azonban olyanoknak ad kegyelmet, akik semmi érdemet nem tudnak felmutatni. A földön élő minden embernek szabadon és ingyen adja a kegyelmet. A legkonokabb csavargó, az elzüllött iszákos, a megrögzött tolvaj és a legpiszkosabb, legmocskosabban káromkodó is, ha hisz Krisztusban és megbánja bűneit, akkor ingyen és szabadon kegyelmet nyer. Krisztus megparancsolta tanítványainak, hogy így hirdessék a kegyelmet az egész földön.

D. L. Moody