Olyan családban nőttem fel, ahol semmiféle vallást nem Ismertek el. Gyermekkoromban nem kaptam vallásos oktatást. Tizennégy éves koromra már meggyőződéses, megkeményedett ateista voltam.

Ez volt mindenekelőtt a keserű gyermekkor eredménye.

Árva voltam életem első éveitől kezdődően, megismertem a szegénységet az első világháború nehéz évei alatt. Már fiatal éveimben olyan meggyőződéses Istentagadó voltam, mint ma a kommunisták.

Ateista könyveket olvastam és nemhogy nem hittem Istenben, vagy Krisztusban, nem, egyenesen gyűlöltem ezeket az eszméket, károsnak véltem az emberi értelemre.

Tehát a vallás iránti keserű gyűlöletben nőttem fel. Azonban, amint később megértettem, részem volt abban a kegyelemben, hogy Isten kiválasztottja lettem, olyan okokból, amelyeket az értelemmel nem foghatok fel. Ezek olyan dolgok voltak, amelyeknek semmi közük nem volt a jellememhez, mivel jellemem nagyon romlott volt. 

Bár ateista voltam, valami, ami megmagyarázhatatlan, mindig vonzott a templomokhoz. Nehezemre esett, hogy elmenjek egy templom mellett anélkül, hogy bemennék oda. Azonban azt, hogy mi történik ezekben a templomokban, soha nem értettem.

Hallgattam a prédikációkat, de nem tettek semmi hatást a szívemre. Nagyon biztos voltam, hogy nincs Isten. Gyűlöltem Istennek az eszméjét, amint Isten egy úr, akinek engedelmeskednem kell. Gyűlöltem azt a hamis Isten képet, ami az elmémben létezett. Annál inkább szerettem volna tudni, hogy létezik egy szerető szív, valahol a világmindenség közepén. A gyermekkor és ifjúság örömei közül keveset ismerhettem. Vágyódtam arra, hogy legyen valahol egy szerető szív, amely értem is dobog. 

Bár a tudatom azt mondta, hogy nincs Isten, de szomorú voltam, hogy egy ilyen szeretetisten nem létezik. Egyszer, belső szellemi meghasonlottságomban bementem egy katolikus templomba, láttam, hogy az emberek térdelnek és mondanak valamit.

Azt gondoltam, letérdelek melléjük, meghallgatom, mit mondanak és utánuk mondom az imádságukat, hogy meglássam, történik-e valami. .. A Szent Szűzhöz mondtak egy imát: "Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes". Ismételtem utánuk a szavakat újra és újra, néztem Szűz Mária szobrát, de semmi nem történt. Ezen nagyon elszomorodtam.

És egy nap azon kaptam magam, hogy Istenhez imádkozom, bár meggyőződéses ateista voltam. Imádságom valami ilyen lehetett: "Isten, biztosan tudom, hogy te nem létezel. De ha netalán mégis léteznél - amit kétségbe vonok - akkor nem az én kötelességem, hogy higgyek Benned, inkább a Te kötelességed, hogy kijelentsed magad nekem". Ateista voltam még, de az ateizmus nem adott békét a szívemnek.

A belső zűrzavar eme Időszakában - mint később rájöttem -, egy faluban, fent a román hegyekben, egy öreg ács (így imádkozott: "Istenem, téged szolgáltalak e földön és remélem, hogy meglesz jutalmam, úgy a földön, mint a mennyben. Jutalmam az legyen, hogy ne haljak meg, mielőtt egy zsidót el nem vezetek Jézushoz, mert Jézus a zsidó népből való volt. De én szegény, öreg és beteg vagyok. Nem indulhatok el megkeresni egy zsidó embert. A falumban egyetlen sincsen. Küldj egy zsidót a falumba és én mindent meg fogok tenni. hogy elvezethessem Jézushoz."

Valami ellenállhatatlan erő húzott abba a faluba. Semmi dolgom nem volt ott. Romániában több mint 1200 falu van, de éppen abba a faluba mentem.

Látva, hogy zsidó vagyok. az asztalos úgy körül udvarolt, ahogy soha egy szép lányt nem udvaroltak körül. A választ látta bennem az imájára és kezembe adta a Bibliát, hogy olvassam. Kulturális érdeklődésből előtte is sokat forgattam a Bibliát. De az a Biblia, amit ő adott nekem, egy másfajta Biblia volt. Amint később elmondta nekem, feleségével együtt gyakran órákat imádkozott az én és feleségem megtéréséért.

A Biblia, amit nekem adott, nem is annyira szavakkal volt írva, hanem az imádság által gyújtott szeretet lángjával. Nem is nagyon tudtam olvasni. Csak sírtam felette, összehasonlítva bűnös életemet Jézuséval, tisztátalanságomat az ő tisztaságával, gyűlöletemet az ő szeretetével: és ő elfogadott engem, hogy legyek egy az övéi közül. Nem sokkal utánam feleségem is megtért. Ő újabb lelkeket hozott el Krisztushoz.

Azok a lelkek még több lelket vezettek el hozzá és egy új evangélikus gyülekezet jött létre Romániában.

Azután jöttek a náci idők. Rengeteget kellett szenvednünk. Romániában a nácizmus a legortodoxabb elemek diktatúrájában öltött testet, akik üldözték a protestáns csoportokat éppúgy, mint a zsidókat. Már felszentelésem előtt, mielőtt még felkészültem volna a lelkészi szolgálatra, valójában 

én voltam az egyház vezetője, mint annak alapítója. Enyém volt érte a felelősség. Feleségemet meg engem többször letartóztattak, megvertek és meghurcoltak náci bíráink előtt.

A nácizmus terrorja nagy volt, de csak ízelítő volt ahhoz, ami a kommunisták alatt következett. Fiamnak, Mihainak, nem-zsidó nevet kellett adnom, hogy megóvjam a haláltól.

A náci időknek azonban volt egy nagy előnye. Megtanított minket arra, hogy a fizikai bántalmakat el lehet viselni, hogy az emberi szellem Isten segítségével túlélheti még a legszörnyűbb kínzásokat is.

Megtanították a rejtett gyülekezeti munka módjait, ami felkészülés volt egy jövendő, sokkal nagyobb megpróbáltatásra - egy tűzpróbára, ami éppen előttünk állt.