Atyám add ki nékem az én örökségem,
szól a fiú s a vágy szívében oly hiú!
Szűk az otthon, fény csillan a messzeségben,
széles úton remény telve tovaindul.
Szép a világ, víg az élet, sok jó barát
veszi körül, mámorító kéjben élve.
Ám amikor elfogy pénze, nincs már barát
ki a mélyből felemelje, nincs mentsége.
Disznópásztornak szegődve, gyötrő éhség
moslékos vályúhoz űzné, enni végre.
Áll összetörten az éhhalál küszöbén,
hova veszett régi énje, büszkesége?
Felsejlik az otthon emlékezetében,
magába száll végre kényszerhelyzetében.
Reménykedő szívvel, vétkét beismerve,
indul az elhagyott, keskeny útra térve.
Tárul az atyai szív, s karját kitárva,
tékozló fiát már a kapuban várja.
Elé szalad, átöleli szeretettel,
öltözteti szépen gyűrűt húz ujjára.
Csak testvérszív nem bocsát, félti vagyonát,
haraggal, méltatlan az ajtón kívül áll.
Atyai szívben szeretet az igazság,
bölcsen irányítja mindkét fia sorsát.
Mennyei Atyánk is szeretettel várja,
valamennyi tévúton járó gyermekét.
A mennyek kapuját előttük kitárja,
és keblére öleli, mind ki hazatér.
Schvalm Rózsa
(2012-06-25)
Kommentáld!