„Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.” Préd 3,17b

Nem akartam, de megtettem.

Kislányom éhesen, átfázva, koszosan érkezett haza a softball edzésről. Enni akart valamit, beszélgetni és lezuhanyozni – ebben a sorrendben. Én meg folytatni akartam a munkámat. Nagyon benne voltam, ha most felállok a számítógép mellől, nehéz lesz újra felvenni a ritmust.

De felálltam. Félretettem a számítógépet, elővettem lányom egyik kedvenc készételét a fagyasztóból, s beraktam a mikróba. Aztán leültem, hogy meghallgassam a beszámolót a mai napról.

Mindez nem szokott könnyen menni. Mint legtöbb embert, engem is szorítnak a határidők. A munkám, az önkéntes feladatok, az ebédkészítés, a szennyes ruha által felállított határidők mind-mind saját előbbre valóságukról igyekeznek meggyőzni. Néha sikerül nekik, de ma nem hagytam magam.

Az történt ugyanis, hogy előző nap, mialatt megint valamit próbáltam beilleszteni a többi tennivaló közé, eszembe jutott egy nagyon fontos gondolat. Valami, ami könnyet csalt a szemembe: észre sem veszem, s a lányaim kirepülnek a fészekből.

A mostani, iskolába járós évek rövidesen emlékké válnak. Azt szeretném, hogy az én figyelmem, az, hogy meghallgatom őket, része legyen ezeknek az emlékeknek. A Prédikátor Könyve arra figyelmeztet, figyeljek oda, mire szánom az időmet. „Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy” (3,17b). A softball edzésen vagy egy németórán történt dolgok elmesélése nem halogatható. Meg kell találnom az egyensúlyt időbeosztásomban, nem hanyagolhatom el az embereket a tennivalók kedvéért.

Le akarom győzni a mindennapi kísértést, hogy ami sürgősnek tűnik, előnyt élvezzen azzal szemben, ami valóban számít. Legtöbbünknek dolgoznunk kell, ki kell fizetnünk a számlákat, megválaszolnunk az emaileket, elvégeznünk a határidős munkákat. Ám annyira, de annyira fontos, hogy időt szakítsunk a beszélgetésre, a másik meghallgatására, gyermekeinkre.

Az, hogy gyermekekkel foglalkozhatunk: kiváltság – legyenek azok a sajátjaink, vagy testvérünk gyermekei, unokáink vagy a szomszéd gyermekei, a gyülekezetbeli gyermekek, tanítványaink. Akár elismerik, akár nem, szükségük van a figyelmünkre, arra, hogy elmondhassák az élményeiket, beszámoljanak a napi történésekről.

Határozzuk el együtt, hogy félretesszük a munkánkat. A számítógépet. A telefont. Kikapcsoljuk a tévét. És időt szánunk arra, hogy odaforduljunk gyermekeinkhez, és meghallgassuk a beszámolóikat. Eljön a nap, amikor visszanézve nagyon fogunk örülni, hogy ezt tettük.

Uram, segíts, hogy mindig félre tudjam tenni, ami fontosnak tűnik, s meg tudjam adni a környezetemnek, amire szükségük van: a figyelmet, elismerést, szeretetet. Áraszd rájuk szeretetedet rajtam keresztül. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, ., Lynn Cowell, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu