"Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?" Jézus így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.  Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."  (Máté 22:36-40)

Mi legyen emberi életünk mércéje? Ne én magam, vagy a másik ember, hanem Isten törvénye! Ennek alapján vizsgálva magunkat már nem jövünk ki jól. Ezt a mércét már nem ütjük meg. Kevésnek találtatunk.

Lehet, hogy önmagunkhoz mérten nem vagyunk rossz emberek, sőt jó néhány embertársunkhoz viszonyítva sem, de az Úr törvényének mérlegén könnyűnek találtatunk.

Miért is? Mert Isten törvénye bár csupán egy dolgot kíván, de azt két irányba: szeress! Ezt kéri Isten törvénye. Szeresd az Urat és felebarátodat!

Az Úr törvénye tehát Isten és felebarátaink szeretetét kéri tőlünk. Megy ez nekünk? Nem nagy kérés? Vagy azért sok egy kicsit?

Nos, ha korrektek akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy a legtöbb ember már ott elvéti a dolgot, hogy Istent nem szereti. Hiszen nem ismeri, létezését egyenesen tagadja, vagy jobb esetben közömbös Isten irányába, de ezek egyike sem jelenti az említett isteni törvény betöltését.

Aki káromkodni szokott, szintén nem szereti Istent. Aki Isten nevét káromkodással a szájára tudja venni, az ne áltassa magát azzal, hogy szereti az Urat.

Nekem volt már ilyen megdöbbentő tapasztalatom. Hallottam már viszonylag gyakran a templomban megjelenő embert káromkodni.

Létezik ilyen? A templomban Istent kereső ember ajkára tudja venni az Úr nevét gyalázatos módon? Igen, létezik.

De ez egy szomorú üzenetet hordoz: az ilyen ember nem szereti Istent. Mutathatja magát hívőnek, áltathatja magát azzal, hogy ő „vallásos”, de ez mit sem ér. Nincs a szívében Isten szeretete – az Ige mércéje szerint.  

A nap gondolata:

Szeress, és akkor tégy bármit, hallgass, vagy szólj, feddj, vagy elnéző légy, ha gyökere a szeretet, akkor jó lesz, mert ebből a gyökérből csak jó származik.