Ötvenen túl az élet szereptorlódást hoz: a korábbi női feladatok mellé behozza a nagymamaságot és a szülőkről való gondoskodás terhét.

Marika egy alföldi kisvárosban él, több kitüntetéssel elismert tanítónő, egy éve nyugdíjas. Két lánya szerint „Anya” alaposan feladta nekik a leckét példamutatásban. Az a típus, aki az élet minden területén szeret megfelelni. Első gyermekét 27 évesen szülte, és ez mindkét lánya életében is pontosan így történt. Idén ünnepli 63. születésnapját. A háznak, ahol él, hatalmas az udvara, és több bejárata is van, így gondoskodtak a felmenői arról, hogy bárhogyan hozza is az élet, a családi lak két, de akár három generáció számára is mindig kényelmes legyen. Lassan négy évtizede él boldog házasságban, unokái nyolc-, hat-, négy-, illetve kétévesek. Május első vasárnapja legszebb és legszomorúbb emlékeit idézi fel számára.

– Csodálatos érzés, hogy megérhettem, amint először az első, majd a második lányom szíve alatt is kisbaba növekszik – emlékszik vissza a kezdetekre Marika. – Mindenki azt mondja, hogy sokkal nagyobb élmény az unoka, mint a saját gyerek, én viszont nem így érzem. Én inkább azt mondanám, hogy egyforma nagy boldogság mindkettő. Annak idején volt időm a saját gyermekeimre: hat évig itthon maradtam velük. Nem is tudtam volna ezt másképp elképzelni. Ez a hat év volt életem egyik legszebb időszaka.  Ahogy cseperednek az unokáim, velük újraélem a saját lányaim gyermekéveit, és ez igazi ajándék.

Két unoka, két temetés

– Persze az élet időnként komoly akadályokat állít az ember elé, így jártam én is az unokázással. Az idősebbik lányom távol lakik tőlünk, a fiatalabbik szerencsére csak néhány utcával arrébb. Bár sem én, sem a lányaim nem szültünk korán, mégis, nyugdíjasként csak a negyedik unokámat vehettem ölbe. Távolság, sok munka, anyagi gondok nehezítik a nagymamaszerepet, én mégis azt mondom, hogy ezek könnyen áthidalható problémák. 

Amikor hét évvel ezelőtt az első unokám megszületett, egy másik folyamat is elkezdődött a család életében: a szüleim lassú és végzetes betegsége. Ahogy nőttek és fejlődtek az unokáim, úgy fogyott az életerő a szüleimből. Édesanyám temetésén a harmadik unokámat tologattuk babakocsiban, édesapámén a negyediket.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a férjemmel épp indultunk a frissen született első unokánkhoz, és én meghallottam édesanyám jajgatását. Elesett. Bevittük a kórházba, ahol kiderült, hogy combnyaktörést szenvedett, és nekem döntenem kellett, hogy a hirtelen ágynak esett anyám vagy a távol élő gyermekágyas lányom mellett legyek-e. Az orvos azzal biztatott, hogy a végzetes dolgok nem az első napokban szoktak történni, így elutaztam a kisbabához. Elmondhatatlanul boldog voltam az unokámmal és a lányommal, mégis a kórházban maradt anyukámnál jártak a gondolataim. Hiába ment haza a férjem és a másik lányom, nem volt nyugalmam. 

Anyukám a combnyaktörésből felgyógyult, de ekkor vette kezdetét teljes szellemi és testi leépülése, melyet néhány hónap múlva az apukámé is követett. Az én kedélyem pedig hosszú évekig az unokáim okozta öröm és a szüleim állapotából fakadó szomorúság között ingadozott, egyre gyorsabb ütemben.

Bölcsőde és kórház

Az első unoka után két évvel megérkezett a második apróság is; a nagyobbik lányom ezúttal kisfiút szült. Ez is emlékezetes marad, mert az osztályommal épp háromnapos kirándulásra készültem, amikor a vejem felhívott a vártnál korábban jött jó hírrel. A férjemmel és a kisebbik lányommal rohantam Budapestre, a kórházba, ebben semmi sem akadályozhatott meg.

Az osztályom a különbusszal utánam jött, így tudtam részt venni a kiránduláson. Mivel a férjem ekkor már nyugdíjas volt, ő ment a lányomékhoz néhány napra segíteni. Nemsokára édesanyámat ismét baleset érte, és ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a szüleim mellől nem mozdulhatok. Hamarosan a kisebbik lányom is férjhez ment, majd kétévenként ők is megajándékoztak egy-egy unokával. Így náluk is egyre inkább elkelt a nagyszülői segítség. Ez az időszak azonban már nagyon nehéz volt. Bármennyire igyekeztem is, egyre kevesebbet tudtam foglalkozni az unokáimmal, a nagyobbik lányomékhoz is ritkán jutottam el. Dolgoztam, osztályfőnök voltam, és két haldokló embert ápoltam az otthonomban. 

Amikor még a kisebbik lányomra rábízhattam a szüleimet, volt, hogy kéthetente az első unokámnál töltöttük a hétvégét. Az iskolai fáradalmakat és a szüleim betegsége miatt érzett szomorúságomat itt mindig elfelejtettem. A lányom is minden hónapban több napra hazajött, így a távoli unokáimmal is kialakulhatott egy „együttalvós”, bizalmi kapcsolat. Nem is volt gond, amikor egyszer az édesanyjuk két hétre elutazott!

A nevelésben a férjem is, én is igyekszünk a lányok elveit követni, ami nem nehéz, mert eléggé hasonlít a miénkhez. Amikor itt vannak a gyerekek, nem is foglalkozunk mással, csak velük, minden munkánkat félretesszük. Akkor is vállaltuk őket, amikor a szüleim már végső stádiumban voltak, sőt még a kisebbik lányom gyerekét is elhoztuk, hogy az unokatestvérek között jó kapcsolat alakuljon ki. Egyszer a szüleim orvosa meglepődve jegyezte meg: Mi van itt? Egyik szobában bölcsőde, a másikban kórház?

Anyukám itthon mehetett el tisztán, szeretetben

Az, hogy a gyerekek elutazhattak néha, és tudtunk nekik segíteni legalább a gyerekfelügyeletben, hasonlóan jó érzés volt, mint az, hogy anyukám itthon mehetett el, a saját bútorai közül, tisztán, szeretetben. Ez május első vasárnapján történt, két évvel ezelőtt…

Annak idején anyák napján született, és aztán anyák napján hagyta itt a földi életet… Nem titkoltam soha, hogy szüleim ápolása közben mennyire elfáradtam. Pedig a férjem mindenben partnerem és segítségem volt, s ez ma sincs másképp. Sőt a szüleimhez gondozónő járt naponta háromszor, és a takarításban is kaptam segítséget, mégis: nagyon rosszul éltem meg, hogy az egyik szobában bezárva tartottam a Parkinson-kóros apukámat, miközben a ház másik felében örülnöm kellett a családi boldogságnak. 

Édesanyámmal kapcsolatban viszont igazi ajándék, hogy a tíz évig tartó és a személyiségét erősen eltorzító agyi betegsége nem változtatott semmit az iránta érzett szeretetemen.

Nagymamaként hatalmas szerencsének tartom, hogy a távolabb élő unokáim érkeztek előbb. Mire a kisebbik lányom gyerekei megszülettek, és a szüleim állapota drámaivá vált, addigra az elsőkkel sikerült nagyon mély érzelmi kapcsolatot kialakítanom. Így csak fizikai értelemben van közöttünk távolság

. Az sem számít, hogy az első unokám már iskolás, a lányom dolgozik, és nem tudnak annyiszor jönni. Az első három év jó alapnak bizonyult. Élő a kapcsolatunk. Nem számít, hogy mennyi idő telik el két találkozás között, az mindig olyan, mintha tegnap láttuk volna utoljára egymást. És most már megint tudunk menni hozzájuk…

Penge Kinga