„Idegen voltam, és befogadtatok…” 

Mt 25,35

Miután már öt éve laktunk a házunkban, férjem végre beleegyezett, hogy tegyünk függönyt az ablakokra. Nem azért, hogy elzárjuk a kilátást, hanem hogy javítsunk rajta.

Komoly kihívás volt megtalálni a megfelelő árut a megfelelő árban. Az elkövetkező hét azzal telt, hogy feltekert anyagokat kértem le a polcokról, kisimítottam, aztán visszatetettem őket. A helyi áruház textilosztályán már keresztnevemen szólítottak az eladók.

Igazán nem úgy terveztem a Hálaadás Napja előtti hetet, hogy szerdán ott állok a boltban, s függönyöket válogatok. Pedig ott voltam, a pultnál várakoztam. És ott volt ő is. Vivian. Lélekszakadva érkezett, és megkérdezte, használhatja-e a pulton lévő telefont. Szavaiból kiderült, hogy elaludt, és lekéste a menetrendszerinti buszt. Keresnie kellett valakit, aki elviszi a munkahelyére. Ekkor éreztem meg azt a bizonyos kopogtatást. Mondhatni inkább dörömbölés volt a szívemen. Ismertem már, ilyenkor Isten jelez, hogy hagyjam abba, amit épp csinálok.

„Elvigyelek?” kérdeztem a lányt. Mindenki rám nézett, ő is, kétkedőn. A pénztáros leste, mi fog történni. Vivian hitetlenkedve fordította oldalra a fejét, s azt felelte: „Hát… jó volna.”

„Épp indulok - mondtam. - Elviszlek.”

Ugye mondanom sem kell, ez a kitérő nem volt a terveim közt. Tennivalóim mérföldes listája – akárcsak a tied - tele volt elintézendőkkel arra a napra is. De a Máté 25 visszhangzott bennem. Tudtam, Isten arra kér, nézzek körül, keressek idegeneket, akiket befogadhatok: az otthonomba, a gyülekezetembe, vagy mint kiderült, a napirendembe.

Menet közben megtudtam egyet s mást az utasomról. Hét testvére van. Mivel édesanyjuk drogfüggő lett, öt gyermeket nevelőszülőkhöz adtak, s csak ketten maradtak a családban a bátyjával. Senkinek se kellenek 13 és 14 éves kamaszok, magyarázta. Döntései ezután helytelen utakra vitték. A gyülekezetről  is beszélgettünk, mondta, hogy egyszer-kétszer volt templomban, de már nem jár.

„Vivian, Istennek célja van azzal, hogy ma összehozott minket. Neki terve van az életeddel. Te nem számítottál rá, hogy belém botlasz, én sem számítottam arra, hogy beléd botlom. Most mégis itt vagyunk. Furcsa, nem?”

Egyetértett. „Igen. Manapság senki sem vesz fel utasokat. Nem akartam elhinni, hogy te bevállalod.”

Kérdezgettem a múltjáról, jövőbeli terveiről. Húsz perc elég volt arra, hogy összebarátkozzunk. „Dolgozol vasárnap?” – kérdeztem.

„Nem”- mondta.

„Akkor érted jövök, ha lenne kedved eljönni a gyülekezetbe, jó?” Azt mondta, az nagyszerű lenne.

Mikor kiszállt, én is kiszálltam, és megöleltem. Aztán imádkoztam érte, és ott álltunk döbbenten, hogy milyen hamar barátok lettünk.

Ha visszanézek a „megszakításokra” az életemben, csak hálát érzek. Életem legemlékezetesebb percei váratlanul értek. Isten saját célja érdekében meg akarja néha szakítani a rohanásunkat, hogy helyet adjunk Neki és másoknak az életünkben. Hirtelen, váratlanul.

Uram, kérlek, nyisd meg a szívem, a szemem és a napirendem mennyei megszakításaid számára. Szeretném, ha egyike lennék azoknak, akik befogadnak Téged.  Ámen.