„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet; sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok; sem jelenvalók, sem következendők; sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban van.” Róm 8:38-39.

Mikor először hallottam, hogy Isten ránk talál, bárhol vagyunk, nem gondoltam volna, hogy az életemet elborító üres boros és pálinkás üvegek meg sörös dobozok szennyén keresztül fog utat szántani felém. De ha tudtam volna sem voltam életem azon pontján olyan állapotban, hogy a kedvéért kitakaríthattam volna. Az ivás és a gondos házimunka kizárják egymást. A józanság és Isten gyakorlatilag nem léteztek számomra.

Az alkoholizmus nem szerepelt a kívánságlistámon, mikor azon ábrándoztam, mi leszek, ha nagy leszek. Az sem, hogy alacsony legyek, de egyiket sem tudtam elkerülni. Most, húsz év józanság távlatából nézve, látom, hogy alkoholista voltam az első pillanattól, mikor inni kezdtem, az pedig gimnazista koromban volt. Ha van állapot a józanság és a részegség között, az én radarom ezt nem volt képes észlelni. New Orleans-ban nőttem fel, ahol ha épp nem egy hurrikán tombol, akkor az azonos nevű színes rumot kortyolgatod a Pat O’Brien’s kocsmában, mert minden alkalmat ad egy koccintásra. Ha születésnapod van, ha ünnep van, ha kedd van …

Felnőtt életemben Istennel a családi összejöveteleken találkoztam - húsvétkor és karácsonykor. Nem álltam Neki ellent, de nem is akartam közelebb kerülni Hozzá. Az ivás csökkentette fájdalmamat, és emelte boldogságszintemet. Miért volna szükségem Istenre, miért hiányozna? Nem hiányzott. Legalábbis addig, míg – akár Törött üvegeken járva című regényem hősnőjének életében – be nem következett valami olyan váratlan és fájdalmas esemény, amit semmilyen mennyiségű ital nem tudott feledtetni. Leah számára a regényben, ez gyermeke elvesztése volt. Számomra az, amikor iker lányaim születésekor kiderült, hogy egyikük Down-kóros. Mint Leah, én is nekirontottam Istennek. Követeltem, hogy gyógyítsa meg a gyermekemet. Lelki öklömmel dühödten püföltem. Aztán évekig nem vettem Róla tudomást.

De semmi – sem az ivás, sem a düh, sem az elutasítás – nem szakított el Isten szeretetétől. Felhasználta gyengeségemet, hogy saját hatalmát igazolja. Az elmúlt húsz évben rájöttem, hogy mindnyájunk életében vannak várfalak, olyan területek, amelyek nem engedik, hogy összekapcsolódjunk Istennel. Olyan dolgok, amikről bár tudjuk, hogy helytelenek, ragaszkodunk hozzájuk, szorítjuk őket, és ezért nem tudunk kinyúlni, és megfogni Isten kezét. Alkohol, játék, ételek, gyógyszerek, vásárlás, pornográfia, hatalom, pletyka, státusz, düh, önsajnálat. Míg ki nem nyitjuk rájuk szorult öklünket, és el nem engedjük őket, ők irányítják életünket.

Végül Isten nem gyógyította meg a gyermekemet, de általa meggyógyított engem. És hogy bebizonyítsa soha nem szűnő hívását felém, olyan kapcsolatba hozott Önmagával egy felépülést segítő program során, hogy elértem énem végső határáig, lebontottam a várfalat, és megfogtam az Ő kezét.

Téged is meg tud szabadítani. Ha kész vagy letenni „üvegedet”, bármi legyen is az, nyújtsd ki felé a kezedet.

Istenem, adj erőt, hogy gyenge legyek, és eleresszek mindent, ami akadályozza, hogy meglássam, mennyire szeretsz engem. Nyisd fel lelkem szemét, hogy bárhol vagyok, meglássalak, és vezess arra, amerre mennem kell. Emlékeztess mindig, hogy csak amikor megnyugszom a Te ígéreteidben, akkor tudom felvenni a harcot, és legyőzni az ellenséget. Köszönöm Uram, hogy nem adtad fel a megmentésemet. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, ., Christa Allan, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,