„Csendesedjetek el, és tudjátok, hogy én vagyok az Isten!” 

Zsolt 46,11a 

Kedd reggel volt, és én telve energiával készen álltam, hogy nekilássak a munkának. Felkaptam a laptopomat, s irány az első kávézó. Soromra várva hallottam, hogy valaki panaszkodik, mert nem működik a wifi. 

Ahhoz, hogy dolgozhassak, wifire volt szükségem, összepakoltam hát, és visszamentem a kocsihoz, hogy elhajtsak a következő kávézóig. Mielőtt megrendeltem a kávémat, rákérdeztem, van-e internet, aztán letelepedve eldöntöttem, hogy ma nagyon termékeny leszek. 

Felnyitottam a laptopot, és csak az üres képernyőt láttam. Hosszan megnyomtam a bekapcsoló gombot, hogy újraindítsam a gépet, de ettől valami szörnyű szirénázás kezdődött a hangszóróban. Bííp-bííp-bííp. 

Nincsenek szavaim rá, hogy milyen hangos volt az a „bííp”. A képernyő sötét maradt, s a sorozatos hármas vijjogás betöltötte az egész kávézót, elnyomva minden beszélgetést. 

Nyomkodtam a gombot, remélve, hogy abbahagyja, de végül becsuktam a gépet, amitől viszont a vijjogás csak halkult, de nem múlt el. Rám tört a pánik, ahogy belegondoltam, mi lett a termékeny délelőttömből. 

A kávézóból egyenesen a számítógép-szerelőhöz mentem, várakoztam egy órát, majd közölték velem, hogy haldoklik a gépem, és 500 dollárba kerül a javítás. Szerencsére még a szavatossági időn belül volt, de én annyira kétségbe voltam esve, hogy még ennek a jó hírnek sem tudtam örülni. 

Egy javításra szoruló tönkrement számítógép azt jelenti, hogy a termékeny munkának annyi, napokig nem tudok dolgozni. Hazafelé még mindig a tehetetlenséget éreztem, ugyanakkor meg voltam döbbenve, hogy tud ennyire kiborítani egy elromlott számítógép. Ha az éhező gyermekek, vagy a közel-keleti helyzet borítana így ki, az mondjuk, érthető lenne. 

Azért kell szerintem erről és más hasonló kudarcokról beszélnünk, mert az élet nem fehér meg fekete történésekből áll, hanem a szürke mindennapokban zajlik. 

Amíg nem nézünk szembe őszintén ezeknek a kis kellemetlenségeknek a hatásával a lelkünkre, nem tudunk a világ sebeivel foglalkozni, mert nem engedtük még be Krisztust saját sebzettségünkbe. 

Aznap este, mikor végre megnyugodtam, eszembe jutott egy mondat, amit drága barátom és mentorom mondott nekem életem egy nagyon nehéz szakaszában: „Örvendj a kicsinységednek”. Nem tudom, te hogy vagy vele, de mikor ki vagyok borulva, az utolsó dolog, ami eszembe jut, az örvendezés. Mentorom szavai mégis bennem maradtak, és a Szentlélek eszembe juttatja őket, valahányszor megpróbálom én magam kontroll alatt tartani az életet. 

Felismertem, hogy Krisztus a kicsinységem feletti örvendezésben akar találkozni velem. És a „rendes” keddjeim ettől kezdve hetente emlékeztettek kicsinységemre saját életem alakításában. 

Könnyen magával ragad a világ irama, elvonja figyelmemet a rohanás, hatékony akarok lenni, izgatottan várom, hogy mindent kipipáljak tennivalóim listáján. Ami az ütemtervemnek megfelel, gyakran fullasztóan hat a lelkemre, de én ezt nem veszem észre, míg valami gubanc nem történik az ütemtervben, és észreveszem, hogy a lelkem beleremeg. 

Amikor nehéz, keddi történések zajlanak az életünkben, ne igyekezzünk minél hamarabb túljutni rajtuk. Próbáljunk örvendeni kicsinységünknek, és lássuk meg Krisztust a zűrzavar túloldalán. Adjunk lehetőséget a lelkünknek, hogy kövesse alapigénket: csendesedjünk el, és tudjuk, hogy Ő Isten. 

Istenem, segíts elengednem a megtervezett életet, és add, hogy elfogadjam a Hozzád kapcsolt életet, ami olykor azzal jár, hogy nem fejezem be, amit elterveztem. Juttasd eszembe, hogy csendesedjek el jelenlétedben, és tudjam, hogy lelkemet úgy alkottad, hogy Benned találjon nyugalmat. Ámen.