„Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki.” Zsolt 131,2a

Nagydumás vagyok. Mindig is az voltam. Mikor hazahoztam a bizonyítványomat, a szüleim nem is számítottak közepesnél jobb magatartásjegyre. Egyik tanítónénim udvariasan próbált fogalmazni, ezért „nagyon szociálisnak” nevezett. A többiek nem kerteltek: „Wendy túl sokat beszél. Többet tudna tanulni, ha kevesebbet járna a szája.”

Sajnos, a régi szokások nehezen múlnak. Magammal viszem a szószátyárságot Istennel kettesben töltött időmbe is. A „csendes percekbe” rengeteg szót ömlesztek. Az Atya, gondolom, néha ránéz a Fiára, s így szól: „Képtelen vagyok szóhoz jutni ennél a kislánynál! Sokkal többet tudna tanulni, ha kevesebbet járna a szája.”

Hát igen, nehezen bír csendben maradni ez a nagydumájú kislány. Ahelyett, hogy megvárnám, mit akar mondani nekem Isten, előadom neki, milyen tökéletes megoldásokat találtam ki a problémáimra. Tennivalókon agyalok, ahelyett, hogy csend és békesség töltené el a lelkem. Olyan könnyű rendet rakni, leporolni, letörölgetni a rengeteg játékot a gyerekszoba polcain. De hogy üljek nyugton és hallgassak? Az nem nekem való, ezért inkább folytatom a szövegelést.

Ugyanakkor nyugtalanított ez az egész, megosztottam hát Istennel, tudtam, hogy gyakorolnom kéne a csendet, a nyugalmat. Éreztem, ahogy Isten gyöngéden elcsitít. „Ssssssss, maradj csendben. Jó az, ha hallgatsz. Nem kell mondanod semmit.”

Isten világosan meg akart tanítani valamire. Ahogy csendre intett, ez több volt, mint kérés, hogy ne beszéljek: a lelkemet akarta elcsendesíteni. Akkor értettem ezt meg, mikor a 131. zsoltár 2. versét olvastam: „Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki.”Isten meg akarta ismertetni velem a valódi békét. Az Ő békességét.

Mint minden másra, erre is érvényes, hogy gyakorlat teszi a mestert. Nagy elhatározással lefékeztem 150 km-es sebességgel száguldó gondolataimat, s leparkoltam őket Istennel töltött csendes perceim alatt. Ehhez néha az kellett, hogy még imádkozás előtt írjam össze a napi tennivalókat. Vagy hogy döntsem el a fontossági sorrendet. A porszívózás kevésbé fontos, mint hogy Istenre figyeljek. A gondolatok gyakran újra beindultak, s azon kaptam magam, hogy megint beszélek és beszélek. Ilyenkor visszaszorítottam őket, s újrateremtettem magamban a csendet.

Lelkem felfrissült, békére talált. A csendben, a nyugalomban megéreztem Isten iránymutatását arra napra, a különböző helyzetekre, s megpihent a lelkem, amire nagy szükségem volt. Mialatt feltöltjük lelkünk tankját Isten igaz frissítőjével, megtanulunk ellazulni, megtapasztaljuk a valódi békét és pihenést, amit csak a Vele való együttlét csendje és nyugalma hozhat meg. Ezt a felfrissülést aztán magunkkal visszük, miközben megbirkózunk az aznapi kihívásokkal.

Te is olyan nagydumával vagy megáldva, mint én? Nehéz csendben maradnod Isten előtt? Kérd Őt, segítsen gyakorolni és élvezni a csendet, a nyugalmat. Frissítő békességre talál a lelked. Isten nyugalma az, amire nyughatatlan lelkünknek leginkább szüksége van.

Uram, nehezen tudom csendben tartani a lelkem. Lerakom eléd a csenddel szembeni ellenállásomat, segítségedet kérem, hogy tudjak minden nap csendes perceket tölteni Veled. Előre magasztallak azért, amit mondani fogsz nekem a csendben. Köszönöm az igazi pihenést, amit csak Te tudsz megadni. Ámen.