„Uram, tied a nagyság, a hatalom, a fönség, a szilárdság és a dicsőség. Hiszen minden a tied a mennyben és a földön. Uram, tied a királyi hatalom, s te uralkodsz mindenek felett.” 1Krón 29,11

Néhány éve egy michigani repülőúton az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam A. J.-vel. Az előttem lévő sorban ült, és nem halogatta üdvözlésemet, ahogy elhelyezkedtem. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, mennyire örül A. J. az utazásnak.

Hangosan beszélt, felkiáltásai gyermetegnek tűntek egy korabeli férfihoz képest, beszédhibája miatt nehéz volt érteni, mit mond. Egy dolog viszont egyértelmű volt: szenvedélyesen élvezte a csodálatos dolgokat.

Tapsolt, és ugrált a székén, ahogy emelkedtünk. Tágra nyílt szemmel fordult a mellette ülőhöz, hogy közölje vele: „Mekkorák a felhők!”

Ekkor éreztem a jelzést a szívemben. A gyöngéd piszkálást, hogy tegyem félre feladatorientált önmagamat, aki dolgozni akar, és hangolódjam rá arra, ami körülöttem történik.

Élvezd ezt a percet, Lysa. Vedd őt észre. Vegyél Engem észre.

Így szokta Isten magára vonni a figyelmemet. Olyan feltűnő módon akasztja meg énközpontú gondolataimat, hogy nem tudom nem észrevenni, hogy ez csak Ő lehet. Letérít a bejáratott gondolatösvényekről, s azon kapom magam, hogy egy ismeretlen kalandokat rejtő mezőn ugrándozom.

Isten ott van mindenütt, bárhova nézel. Eszembe ötlött az 1Krón 29,11: „Uram, tied a nagyság, a hatalom, a fönség, a szilárdság és a dicsőség. Hiszen minden a tied a mennyben és a földön. Uram, tied a királyi hatalom, s te uralkodsz mindenek felett.”

A gépen mindenki fáradtnak látszott, fásultan utaztunk.

Kivéve A. J.-t.

Ő meglátta, amit senki más. Egy gyorsan haladó nagy, zárt csőben ülünk, ami elszakadt a földtől, felrepült a felhők közé, és elszállít minket egyik helyről a másikra, sok-sok kilométer távolságra néhány perc alatt. Néhány perc! Nem napok, hetek, hónapok alatt. Vajon mit szólnának ehhez a csodálatos dologhoz a párszáz évvel ezelőtt élt emberek?

Mi meg csak ülünk unottan. Még a felhőkre se pillantottunk ki. Lekötötte figyelmünket az épp aktuális tennivaló.

Elveszítettük a nagyszerűre való rácsodálkozás képességét. Nem értékeljük, hogy megláthatunk valamit Istenből és az Ő gondoskodásából, mert elvon ettől a figyelmünket állandóan igénylő világ.

De engem nem az érdekel, amit a világ fontosnak tart. Engem az érdekel, amire Isten akarja irányítani a figyelmemet. Az érdekel, hogy gyermekké válva tudjam csodálni mindazt, amiben Őt láthatom meg.

Landoláskor A. J. lelkesedése új irányt vett. Tapsolva, ugrándozva törtetett előre az emberek között a folyosón. Mikor megpillantotta édesanyját a kifutó végén, még harsányabban mint addig, adta mindenki tudtára, hogy ott az anyukája! Az ott az ő anyukája! Ott van!!

Édesanyja zavartan elpirult, de gyöngéd, meleg tekintettel várta a fiát. Mutatóujját csendesen az ajkára tette, jelezve neki, hogy talán kicsit halkabban kéne.

Mikor melléjük értem, éreztem, hogy összeszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, megérintettem az asszony vállát, és csak ennyit mondtam: „Csodálatos fia van.”

De jó lenne a mindennapokban rácsodálkozni a nagyszerű dolgokra! Ma is.

Uram, dicsőítelek csodálatos voltodért, amit környezetünkben felfedezhetünk. Adj nekem gyermeki alázatot, hogy Téged kövesselek, és ne a világgal foglalkozzam.  Ámen.