„Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” Siral 3,22

Megkövülten álltam. Más hírben reménykedtem.

- ADH-ja van: atípusos ductalis hyperplasia – mondta az orvos. Elmagyarázta, hogy az ADH a tejutakban található sejtburjánzás.

- Kétoldali lumpectomiára, göbkimetszésre van szüksége minél hamarabb – döntötte el.

Első gondolatom ez volt: „ez most komoly? Nem elég szenvedés, hogy vak vagyok, most még ez is?”

Igen, az első gondolatom ez volt, de aztán kezdődtek a Mi van, ha-kérdések. Ismered őket, ugye? Mi van, ha kiderül, hogy rák? Mi van, ha félreismerték? Mi van, ha sugarazást kapok? Mi van, ha ez még csak a kezdet, és sokkal rosszabb jön?

A szívem vadul kalapált, közben Phil, a férjem, PhD-agya számításokat végzett.

- Minden rendben lesz – törte meg a csendet.

Egyáltalán nem éreztem, hogy minden rendben lenne. Talán mert valójában nem tudhatjuk, hogy rendben lesz-e. Soha senki nem tudhatja, hogy minden rendben lesz, ugye? Az élet bizonytalan.

Szeretnénk olyan életet élni, aminek értelme van. Szeretjük, ha a verssorok rímelnek, ha a rejtvényeknek van megoldásuk. Akarjuk, hogy minden rendben legyen. De valójában sohasem tudhatjuk, hogy minden rendben van-e, rendben lesz-e.

Az orvos telefonhívása után csak ültünk csendben Phillel. Lelkemben kavarogtak az érzelmek. Mivel nem állt össze minden, eláradt bennem a félelem. Ám ahelyett, hogy megfojtott volna, kitisztult tőle az agyam, és egy életbevágó igazságra jöttem rá: Lehet, hogy nem lesz minden rendben velem – de én rendben leszek.

Mély belső meggyőződést éreztem, hogy a bizonytalanság közben is biztos lehetek valamiben: Isten velem van, és gondja van rám.

Műtét közben az orvos két teniszlabda nagyságú daganatot távolított el belőlem. B méretről összementem 34-re. Lehet ez a kelleténél több információ, de végülis mindannyian ennyivel kezdtük, nem? (Szabad vigyorogni.) A műtét után pár nappal jelenésünk volt az orvosnál az eredményekért. Jóindulatú! Hál’ Istennek, ez a része a történetemnek valóban rendben van.

A bizonytalanság időszakában félelem és hit, béke és pánik között ingadoztam. Bár a helyzet kimenetele bizonytalan, a lelkem rendben volt. Miért? Talán mert akkora nagy a hitem? Bíztam Istenben, de ugyanakkor rettegtem is. Nem a hitemen múlott, hanem Isten mérhetetlen szeretetén, hogy nem estem kétségbe, „mert nem fogyott el irgalma” (Siral 3,22).

Drága barátnőm, te sem fogsz kétségbeesni, mert nagy az Ő szeretete. A félelem, düh, bizonytalanság, tehetetlenség nem fog felemészteni. Irántad való irgalma nem hagy el. Gyötrelmed közben is körbeölel az Irgalom. Védett vagy, mint a magzat az anyaméhben.

Ezért vagy rendben, barátnőm, függetlenül a körülményektől.

Ha bízunk Isten irgalmában, a gondok és a félelmek nem fognak felemészteni. Szeretetének és irgalmának köszönhetően, nem maradunk a porban.

Szerencsésnek éreztem magam, mert egyike vagyok a 70%-nak, akiknek a daganatáról műtét után kiderül, hogy jóindulatú. Sokan vannak, akik rossz eredményt kapnak. El sem tudom képzelni, milyen lehet biopsziák, műtétek sorát elviselni, csak hogy kiderüljön, újabb műtétre vagy sugarazásra van szükség. Pedig nagyon sokan ezt élik át. Istenem, mennyire együtt érzek velük!

Talán te is közéjük tartozol. Vagy ismered és szereted egyiküket. Vajon Isten irgalma megszűnik, ha rossz az eredmény? A pozitív diagnózis Isten szeretetének végét jelzi?

Nem.

A műtét lehet sikertelen, de Isten irgalma nem múlik el.

A kezelés lehet, hogy nem hoz eredményt, de Isten irgalma nem múlik el.

Egy kapcsolat tönkremehet, de Isten irgalma nem múlik el.

Egy álom szertefoszolhat, de Isten irgalma nem múlik el.

Drága barátnőm, akármit élsz is át, Isten törődik veled, és hordoz téged. Lehet, hogy nem lesz minden rendben, de te rendben leszel, mert Isten szeret téged.

Uram, vegyél ölbe engem. Mutasd meg, hogy gondomat viseled. Ha úgy érzem, nem bírok felállni a teher alatt, ölelj át békességeddel, jelenléteddel. Éljem át a biztonságot, hogy bármi lesz is, én rendben leszek.  Ámen.

(Jennifer Rothschild: You WILL be OK, Encouragement for today)