„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.”

(Zsoltárok 19,1)

Múltkor a barátaim, Gwen, Lisa és Bill eljöttek hozzánk egy itthoni garnélafőzésre. Kiborítottuk a párolt rákocskákat, mire valóságos kosztenger keletkezett, ahogy kihüvelyeztük, és eszegettük egyik finom falat után a másikat.

Vacsora után Gwen és én kihívtuk Billt és Lisát egy evezős versenyre a tóra. „Simán lekörözünk titeket!” – kérkedett Bill, amint társával elfogadták a kihívást. Felfuvalkodott lett, tudván, hogy a győzelem milyen felemelő érzés. Teljesen fel volt villanyozva.

Az egyik hajónkra mutattam a kettő közül. „Tessék, ez a tiétek.” – mondtam Billnek.

„Nekem teljesen megfelel” – mondta ő magabiztosan.

Steve, a férjem, ravasz mosollyal az arcán jelezte a verseny kezdetét. Kifutottunk a vízre. Bill és Lisa elszántan eveztek, és el is húztak mellettünk. Miközben Bill a célegyenesre koncentrált, én megfordultam a helyemen, és bevetettem titkos fegyverünket. Bill ugyan nem tudta, de a mi hajónk csendes, rejtett akkumulátorral működött. Behúztam a motort, felpöccintettem a kapcsolót, és máris megelőztük ellenfeleinket, akik csak ámuldoztak ettől a mutatványtól. Amíg Bill és Lisa kétségbeesetten evezett, mi Gwennel úgy hasítottuk a vizet, mint forró kés a vajat.

Bill teljesen összezavarodott, mi meg csak kacagtunk.

Természetesen mi nyertünk, Gwennel. Ellenfeleink kétszer annyi idő alatt tudták csak megtenni a túlsó partig vezető utat. Ahogy megfordultunk a hajóval, tattal a zavarodott Bill felé, felkiáltottam: „Jaj, el is felejtettem mondani, hogy a mi hajónk akksival működik!”

Ekkor ő pontosan felénk evezett, és alaposan lefröcskölt minket.

Gwennel az otthoni kiindulóponthoz eveztünk, de Bill és Lisa a tó közepén maradt, amikor a nap már lebukóban volt, és az Úr keze munkájával becsíkozta az esti égboltot. Narancs, piros és rózsaszín festette be a mennyboltozatot. Vadlibák gágogtak, tücskök ciripeltek, kabócák zúgtak. Mély torkú békák adták a basszust a természet melódiájához. A hold is felbukkant, a tavon ezüsthídként tündökölt, miközben a nyári zenészek ünnepelték az évszakot. És akkor egy leheletnyi érintés a tó közepén Isten két gyermekét áhítatba ringatta. Lebilincselő. És tudod, mit? Engem is lebilincselt az ő visszhangjuk, ami Isten dicsőségére áradt.

Nem ez a dicsőség útja? Ahogy nézünk másokat élve, mozogva, lényüket Jézusba vetve… mi is erre vágyunk. Amint megérezzük megszentelt szerelmüket, vágyakozni kezdünk az Úrral való, hasonlóan szenvedélyes meghittségre saját életünkben.

Ne csodálkozz, amikor életedben a váratlan dicsőség pillanatai másokat arra késztetnek, hogy éhes szemmel rád tapadjanak, és többet akarjanak tudni. Mondd hát meg nekik! Annyira imádkozom, hogy elmondhasd nekik! Beszélj nekik a dicsőséges pillanatokról, amiket Isten bőséges keze hint szemekre, hogy lássanak, fülekre, hogy halljanak, és szívekre, hogy öleljenek. Micsoda bámulatos igazság: Isten téged és engem használ, hogy felnyissuk az éhes szemeket az Ő jelenlétének felismerésére, hogy dicsőítsük Őt, hogy ismertté tegyük közelségét.

Mennyei Uram, segíts, hogy ma a Te dicsőséged visszatükröződése lehessek! Segíts olyan só lennem, aki másokat szomjúságra késztet, hogy megismerjenek Téged, hogy akarjanak Téged, hogy sóvárogjanak Utánad! Nyisd fel szememet, hogy mindenben meglássalak Téged! A mai nap lapjain a Te ujjlenyomatod után nyomozok. ámen.