Testvéreink!

Nem búcsúzni, de esküt tenni jövünk ma Hozzátok!

Könnyben és fájdalomban, az emberiség örök szégyenének óráján, a ránk erőszakolt béke aláírásakor esküszünk, hogy Rólatok és a földről, amelyen éltek, lemondani nem fogunk.

A szerződés alá, mely békét nem jelent, csak a konok, vad kényszer csikarhatta ki egyetlen hivatalos kéz aláírását, melyet milliónyi tiltakozó, szabad kéz megtagad.

Emberi erő, rabló mohóság, jogtalan zsarnoki szó, sem írott betűvel, sem szuronyok hegyével, sem ásó vasával közénk határokat nem vonhat soha.

A férfiak kezéből kicsavarhatta a fegyvert hazaárulók bűne, győztesek erőszakos parancsa, — az asszonyok láthatatlan szent fegyvere érintetlenül a mienk marad.

Őrizői leszünk a lángnak az éjtszakában!

Lelkiismerete leszünk nemzetünknek! És Rólatok fogunk mesélni fiainknak, értetek fogjuk imára kulcsolni Magyarország minden gyermekének kezét, míg nyiltan újra összeforrhat az, amit ezer év közös emléke, hitünk közös templomai, vérünk közös eredő forrása összeköt elválaszthatatlanul.

Hiába tépnek szét!

Ne feledjétek, — megtépetten is egyek vagyunk! Jézus megtörte a kenyeret, kehelybe töltötte a bort, de a megtört kenyér minden darabja, a kiöntött bor minden cseppje azért oszthatatlanul az ő teste, az ő vére maradt.

Megtört kenyér ma Magyarország földje, szétöntött bor folyóinak vize, de azért minden rögében és minden csepp vizében, — miként kenyerében és borában az Úr, — megoszthatatlanul jelen van egész Magyarország.

Szántóföldetek, kis udvarotok kertje, virágcserepetek földje az ablak közén: — Magyarország teste az. Az ér a füzes alatt, a kút, a kancsótok vize: — Magyarország vére az! Tanítsátok meg erre a vigasztaló, szent 

titokra gyermekeiteket, hogy vértanuságotokban vélük együtt tudjátok tűrni, bízni, várni a bitorlók között, míg eljön a magyarok nagy órája.

Mert eljön az óra! És akkor el fognak menni Hozzátok a magyar férfiak, hogy zászlóikon elvigyék a szabadságot Nektek és nyomukban el fogunk menni mi, asszonyok, hogy elvigyük szívünkben a szeretetet.

Isten minket úgy segéljen!

Tormay Cécile, 1920 június 4