„Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” Róm 12,18

Milyen nehezet kér Pál apostol a Róma 12,18-ban…

Néhány évvel ezelőtt valaki, aki közel állt hozzám, bizalmasan elmesélte a terveit. Volt még néhány ember, akiknek beszélt róluk. Mind úgy gondoltuk, hogy butaság, amire készül, de nem szólt neki senki.

Engem kivéve.

Nem gondolta át eléggé, nem az Ige tanítása szerint igazította, féltem, hogy meg fogja bánni, és másokat is meg fog bántani. Nem akartam, hogy barátnőm elkövessen egy ekkora hibát. Ezért hát megpróbáltam logikusan és szeretettel felvázolni neki, miért ellenzem a szándékát. Szavaimat személyes sértésnek vette, megharagudott. Számítottam erre, hisz senki se szereti, ha terveinek útját állják, s megkérdőjelezik a döntéseit.

Amire viszont nem számítottam, hogy szavakkal nekem támad, pocskondiázza a jellememet, a házasságomat, a szolgálatomat. Pedig ezt tette, s ráadásul alaptalan vádaskodások, nyilvánvaló hazugságok is elhangzottak.

Utálok veszekedni, de ha kihoznak a sodromból, nagyon tehetséges vagyok benne. (Nemhiába oktatok kommunikációt.) Ha elérem a forrpontot, robbanok. Régebben meg se próbáltam kontrol alatt tartani az indulataimat, a szavaimat hasonló helyzetben.

Tele volt a tárházam, lett volna munícióm bőven a válaszlövésre, s a készségem is majdnem elég volt hozzá. De Isten Lelke rajtam volt, s Pál fenti mondatát valamikor jól megjegyeztem. Úgy döntöttem hát, hogy inkább ráharapok a nyelvemre.

Nem volt könnyű.

Éreztem Isten csitítását, nem vágtam vissza, nem kértem számon az illetőtől mindazt, amit mondott rám. Nem hivatkoztam arra, hogy amit én mondtam, az mindenki - köztük az ő - javát igyekezett szolgálni. Nem hánytorgattam fel, hogy az ő válasza az én jóindulatomra gyűlölködés volt. Ehelyett fogtam a dühömet, a sérelmeimet, az el nem mondott kiselőadásomat, és odavittem őket Jézus elé.

Imádkoztam, míg megbántott szívem igyekezett utolérni az értelmemet, mely arra indított, hogy nézzem el ezt a támadást. Az érzelmek sérülései lassan múlnak el.

Úgy éreztem, ez a legtöbb, amit tehetek.

Évekbe telt, míg ő is visszatért, de végül ez is megtörtént. Semmi sem lett azokból a terveiből. A csoport többi tagja annak vette kitörését, ami volt: a pillanat hevében kirobbant alaptalan támadásnak.

Ma már jó a kapcsolatunk, és nem volt kifogása az ellen, hogy leírjam ezt az esetet. Biztos vagyok benne, azért lehet ez így, mert inkább ráharaptam a nyelvemre és imádkoztam, semhogy felégessem kapcsolatunk hídját. Megkérdőjelezték a jellememet, ezért kértem Istent, legyen a tanácsadóm és védőügyvédem: segítsen, hogy cselekedeteim önmagukért beszéljenek. És ennek az egész folyamatnak egy momentumát sem bántam meg - nem úgy, mint azelőtt, amikor szabadjára engedtem az indulataimat.

Egy dolgot megtanultam életem során, azt, hogy nagyon nehezen tudunk békében élni egymással. De ha Isten Lelkének helyt adunk megsebzett szívünkben, Ő kegyesen kezeli konfliktusainkat, és segít, hogy elfelejtsük a támadásokat. Nem könnyű, de megéri.

A Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid 12,14).

Engedjük hát, hogy életünkben uralomra jusson a béke, és láthatóvá váljék Krisztus.

Uram, néha olyan nehéz kezelni a kapcsolatokat. Mutasd meg, kérlek, mikor tartsam a számat és imádkozzam inkább. Segíts, hogy ne törődjek a szándéktalan sértésekkel, sem azokkal, melyek a vita hevében születnek. És segíts, kérlek, abban is, hogy észrevegyem, mikor kell megszólalnom, kiállnom valami mellett. Ámen.