„De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet .” 

Róm 5,3-4

Egyike volt a drámateli napoknak, amiket felnőtté érő ifjú hölgyek társaságában szoktunk megélni. Mialatt tinédzser lányaim az emeleti szobájukban próbálták feldolgozni álmaik elvesztését, én leültem házunk hátsó bejárata elé a lépcsőre, s átadtam magam az érzelmeimnek.

Mindkét lányom nehéz időket élt érzelmileg, döntéseket kellett hozniuk, s egyikük sem fogadta lelkesen anyai tanácsaimat.

Békességre és csendre vágytam, egy helyre, ahol megbeszélhetem Istennel a dolgainkat. Mialatt a szavakat keresgéltem az imádkozáshoz, titokban visszavágytam abba az időbe, amikor még lányaim kicsik voltak, s a legnagyobb döntés, amit hoznom kellett, az volt, adhatok-e valami rágcsálnivalót nekik ebéd előtt.

Ahogy ott ültem, a virágágyásban feltűnt valami, ami nem illett oda. Részben már benyomulva a talajtakaró mulcs alá, a magyalfa tövében ott volt két megfakult, műanyag húsvéti tojás.

Éveket ugrottam vissza gondolatban, s azon töprengtem, vajon még a hajdani, szívemnek oly drága húsvétreggelek egyikéről maradtak-e ott a tojások. Behunytam a szemem, s hagytam, hogy a gondolataim visszarepítsenek a könnyebbnek tűnő időkbe.

Lelki szemeim előtt megjelent két szőke kislányom, ahogy a magas fűben játszanak rózsaszín, húsvéti ruhácskáikban. Apró ujjacskák kulcsolódnak szorosan a kis vesszőkosarak fülére, amikből színes húsvéti tojásokat dugdosnak a magyalbokrok alá. A bokrok, amik akkor félméteresek voltak, ma már hat méter magasak. Ahogy képzeletben újrajátszottam a kedves jelenetet, elsírtam magam.

Míg én a múltat éltem vissza, s próbáltam a jelenben levegőhöz jutni, lányaim kijöttek a házból, és mellém telepedtek a lépcsőn. Katlyn rámutatott a tojásokra – s ettől a szemem újra megtelt könnyel.

Mindketten úgy néztek rám, mintha megbolondultam volna, nem értették, mi sírnivaló van két megfakult műanyagtojáson. Aztán hirtelen mindhármunkból kitört a kacagás, megoldódott a nyelvünk, s beszélgetni kezdtünk érzéseinkről, gondolatainkról, a történtekről. Mire végére értünk, mindnyájan hálásak voltunk a kapocsért, ami összeköt minket, és átvezet a legnehezebb napokon is.

Hihetetlen áldás anyának lenni, de lesznek „nehéz napok”, amikor úgy érezzük, bedobjuk a törülközőt, és feladjuk. Olyan napok, amikor idegesen és érzelmileg kimerülten nézünk szembe a végeérhetetlen kihívásokkal, hogy Isten útjaira neveljük gyermekeinket egy olyan társadalomban, amelyiknek ezek az utak nem számítanak.

Mai alapigénk arra bátorít, hogy tartsak ki „azokon” a napokon. Az állhatatosság „ragaszkodás valamilyen cselekvéshez, hithez vagy célhoz a nehézségek, az akadályok vagy a csüggedés ellenére”.

Szülőkként Isten arra hív, hogy maradjunk az úton, ragaszkodjunk hitünkhöz, és bízzunk abban, hogy Istennek célja van mindezzel – a „nehéz napokkal” is. Segít, ha beszélgetünk más keresztény szülőkkel, eljárunk közös imaalkalmakra, belegyökerezünk Isten Igéjébe.

Azon a bizonyos napon, amikor nehéz volt a szívem, Isten két fakó húsvéti tojással akart emlékeztetni, hogy Ő velem van az anyasággal járó napi megpróbáltatások közben is, és ez reménységgel tölt el.

A remény pedig erőt ad a kitartáshoz, a kitartás segít megépíteni saját jellemünket, mialatt gyermekeink jellemének alakításába fektetjük erőnket.

Ha a múlt könnyebbnek tűnik is a jelennél, Isten arra hív, hogy a mostani szülői feladatainknak is adjuk át magunkat, s bízzunk benne, hogy Neki csodálatos terve van, amihez a „nehéz napok” is hozzátartoznak.

Uram, köszönöm, hogy néha egyszerű dolgokkal emlékeztetsz jóságodra, és köszönöm a gyermekeim életét érő pozitív hatások kegyelmét. Segíts kitartanom a Te nevedben, hogy olyan szülő legyek, amilyennek meghívtál engem. Ámen.