Életem legdrámaibb eseménye történt velem 1966. október 10-én. A  történtek miatt nem szerettem Istent.  Haraggal gondoltam rá, őt okoltam, amiért hagyta, hogy a villamos alá kerüljek.

Nem sikerült az ugrásom és a villamos peronja alá estem. Pillanatok alatt végigpörgött előttem egész életem miközben a villamos kerekei csattogtak mellettem. Első  gondolatom az volt, mit fogok otthon mondani, hogyan állok majd szüleim elé, miként mesélem el, a történteket. 

Végre megszűnt a zakatolás,  csak a fájdalom ne lenne ilyen erős.  A derekam! Nagyon fáj! De nem baj, felállok, csak el innen, nagyon gyorsan.

Nem tudok felülni! Fejem megemelve látom, hogy jobb lábfejem lóg egy bőrdarabon a sín mellett. Most mi lesz velem?  Csak anyám meg ne tudja, szívbeteg és nem szeretném, ha rosszul lenne a hír hallatán.

Megállt egy autó, egyre több ember vesz körül. Hogyan kerültek ide ilyen sokan, hiszen nem is voltak a megállóban?

Befektettek egy autó hátsó ülésébe,  mondták az István kórház van a legközelebb és most minden perc számít.. Az autó egyik utasa vigasztal, semmi baj, neki is volt egyszer balesete,  a lábán már csak a műtéti heg helye látszik, ne féljek.

A kórházba érve azonnal egy mentőautóba kerültem - szállítás tovább, irány a Honvéd kórház. Vijjog a sziréna, rettentően ráz a kocsi, minden zökkenőnél érzem a lábam lüktetését és az egyre jobban szinte a kibírhatatlanságig erősödő fájdalmat. A mentős adott valamilyen injekciót, nem is tudom miért, mert  a fájdalom egyre fokozódott, erősebbé vált..

Megérkeztünk. Hordágyra kerültem.  Várakozás, fájdalom, és már nem tudom visszafogni a sírást, ömlenek a könnyeim. Pedig nem szabad sírni, hiszen már majdnem felnőtt vagyok, két hónapja múltam 14! Mit  szólnak az emberek ha gyengének látnak?  Mégis hiába küzdök ellene,  könnyeim folynak már a nyakamba is.

Végre a műtőben vagyok. Megsimogat az orvos, viselkedése barátságos, megnyugtató, és  bizalmat sugároz. Nem bírom tovább. Elsötétül előttem a világ, ettől kezdve nem tudom mi történt körülöttem. Amint ismét kinyitom a szemem már egy kórházi  ágyon fekszem. Jobb lábam alatt valami emelő van, a lábfejem  még mindig fáj, bár már nem annyira.  Álom és ébrenlét váltogatja egymást, lassan elérkezik el az az idő, amikor már nem ragad le a szemem.

Éhes vagyok mégsem  kapok enni. Végre hoztak valamit, tea, egy kis leves szívószállal és a mellettem lévő beteg köszöntése a táplálékom. Mondták betegtársaim, hogy az őrzőben vagyok, vigyáznak rám és már túl vagyok az  életveszélyen.

Édesapám is megérkezett. Visszajött.  Este  nem tudta megvárni a hosszú műtét végét. Szemei karikásak, fáradtnak látszik. Megsimogat és örül nekem. Szemrehányást vártam, helyette  simogatást kapok. Milyen jó , hogy itt van.

Bejöttek a szobába többen is, orvosok, nővérek. Az egyik megkérdezi tőlem  hogy vagyok?

- Nagyon éhes és fáj a lábam, de jól.- feleltem.

Leemelték a takarót  lábamról, hogy megnézzék, mi okozza a fájdalmat.   A látványtól megnémultam. 

Eltűnt  a lábfejem.  Nincs lábam!   És  az az ember, az autóban, becsapott! Azt mondta, ne féljek mert rendbe hozzák,  úgy mint az övét. 

Mi lesz most velem? Istenem! Hogy tehettél velem ilyet?

Nehéz időszak  következett. Nappal mosolygós voltam, de az éjszakák pokollá váltak. Elképzeltem magam, hogy kimegyek a kórházból, készítenek egy mankóvég formájú patát, végig megyek az utcán és mutogatnak rám az emberek. Forgolódnak utánam, gúnyolnak és kinevetnek. Folytak a könnyeim, semmi biztató nem volt előttem.

Első vasárnap, balesetem utáni 6. napon végre édesanyám is bejött hozzám. Édesapám mesélte, hogy balesetemről tudomást véve eszméletlenül rogyott össze, majd félig őrülten járt otthon és az utcán, nem tudta feldolgozni azt ami velem történt. A kórházi szobám elé érve amint meglátott engem, repült hozzám, szorosan átölelt és csak sírt, sírt, én pedig vigasztaltam. Azt kértem tőle, hogy pofozzon meg engedetlenségemért, de ő csak szorított magához, nem akart elereszteni.  Végül ő is megnyugodott és alig várta, hogy hazakerüljek.

Megkaptam a mankót, igaz nem engedték meg a használatát, de én a tilalom ellenére is  lábra álltam. Végül  legyintettek,  menjek, ha már nem tudok ágyban maradni.

Gyermekkorom miatt a sebészeti osztály orvosainak, nővéreinek és betegeinek kedvence lettem. Többször kaptam gyomorrontást a rengeteg édességtől annak ellenére, hogy nagy részét hazaküldtem testvéreimnek

Egy hónap eltelte után mentővel haza szállítottak. Otthon több hónapig tartó gyógyulási szakasz következett, melyet egy újabb korrigáló amputáció zárt le. Készen álltam a megerősítő gyógytornára, amely előfeltétele volt a műláb készítésének.

 A  Szántó Kovács János utcai Baleseti Utókezelőbe vitt a mentő a hétvégék kivételével minden nap. Gyógytornászaim, Péczeli Katika és Hámos Elemérné, Dórika csodákat műveltek, mert legyengült fizikai állapotomat  helyre tudták állítani.  Végre elérkezett a nagy nap, mehettem a GYSGY-be, közismert nevén a Művégtaggyárba. Levették a mintát, és kéthavi várakozás után mehettem az első próbára. Holik Sándor volt a műszerész, aki elkészítette az első protézisemet. Behozott egy szorítókkal összefogott tuskót, amelybe bele kellett állnom jelezve, hogy hol érzek nyomást vagy fájdalmat. Addig csiszolta, formázta, amíg aránylag kényelmesen tudtam állva maradni, majd szépített a külalakján, hozzá

illesztette a lábfejet és megtehettem első lépéseimet. Szárnyalni szerettem volna, de ez csak egy-két botladozó lépésre sikeredett. Nem érdekelt, boldog voltam, hiszen van már lábam.

Hazavihettem, otthon látta a családom, de másnaptól az Utókezelőben kellett hagynom és ott gyakoroltam a járást. Két hétig úgy jöttem - mentem, hogy aki látott szinte sírva fakadt, olyan csúnya volt a járásom. Halottam is a megjegyzéseket, szegény gyerek, kár érte.  Majd jött a csoda, egyik pillanatról a másikra eldobtam a botot, daliás és délceg járást vettem fel, és elindultam mindenki csodálatára.

A Baleseti utókezelő amputált részlegéből dr. Egyed László főorvos, Péczeli Katika és Hámos Elemérné, Dórika és a többi gyógytornász valóban azon fáradozott, hogy visszavezessenek minket az életbe. Megtanítottak járni. és a kapott protézissel együtt élni. 

Gyógytornászaim látták, hogy többre vagyok képes, mint csak az illemhelyig eljutni ezért intenzíven  foglalkoztak velem. Ebben benne volt a fél lábon állás, ugrándozás, futás, különböző nehézségű terepjárás, lépcsőzés. megtanították velem a tűrőképességem kiterjesztését és az állóképességem kihasználását. Haragudtam rájuk, mert kegyetlennek és szívtelennek tartottam őket, de azóta felismertem, hogy nekik köszönhetem, amiért  nem lettem puhány és mások támogatására szoruló ember.