„Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (János 8, 12)

Újév reggelének éppúgy megvannak a jellegzetes szorongásai, amelyek Istenhez hajtják az ember lelkét, mint ahogy megvannak az óév estéjének. Óév estéjén visszatekintünk, és elszorul a szívünk a múltnak visszahozhatatlanságától. Mi mindent el nem sodort magával a letűnt esztendő! Soha vissza nem fog térni! Örökre búcsút kell intenünk neki! De ha ez fáj, éppúgy fáj ilyenkor, egy újév első reggelén előre tekintenünk. Szorongat a jövő is a maga kiszámíthatatlanságával. Ködbe burkoltan terül el előttünk az útja, és mit nem adnánk érte, ha a tekintetünk áthatolhatna ezen a ködön legalább egy esztendőnyi szakasz határáig! De hiába minden erőlködés, - nem nézhetünk bele az újesztendőnek, ennek a fátyollal eltakart, ismeretlen jövevénynek az arcába!

Azért rajzik ilyenkor körülöttünk annyi - akár megszokásból, akár szívből jövő - jó kívánság. Újévi üdvözletükkel az emberek mintha elviselhetőbbé akarnák tenni egymásnak azt a szorongást, amely a jövendő titkainak a küszöbén mindnyájukat elfogja.

De nekünk ez a segítség nem elég. Emberek áldást kívánó üdvözletétől nem derül fel a ránk nehezedő bizonytalanság. Mi Istenhez folyamodunk ebben az órában egy jó szóért, amiből békességet, bátorságot, és biztonságot meríthetünk újév reggelén.

Vegyük a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak szavát, amely alapigénkben megszólal, mint ilyen Istentől kapott újévi üdvözlést, - mintha valami titkos kéz mindnyájunknak a nevére címzetten odatenné ma az asztalunkra a sok emberi üdvözlés mellé: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”

Milyen más a hangzása ennek, mint akár a legjobb szívből fakadó emberi üdvözlésnek is! Emberek kívánhatnak nekünk sok minden jót ez újévre. Krisztus az Isten nevében ígérettel üdvözöl bennünket. És ebben az ígéretben nincs halvány nyoma sem semmilyen bizonytalanságnak. Az a feltétlen bizonyosság zeng belőle, amire éppen szükségünk van a sok bizonytalanság szorongásai között.

De nem csak abban más ez az üdvözlet, hogy hogyan szól. Még megragadóbb a különbsége minden emberi üdvözlettől abban, hogy mit mond.

I.

Először is egészen másként állítja be a jövőnek kérdését, mint ahogy mi szoktuk, amikor egymásnak boldog újévet kívánunk. Mi arról szoktunk beszélni, hogy mit hozzon az újesztendő. Mintha mi egy helyben ülnénk, s az esztendőnek napjai sorban jönnének mifelénk. Mintha nekünk nem volna más szerepünk, mint mozdulatlanul várni, hogy az egyik nap megcirógasson puha kezével, a másik meg lecsapjon ránk durva öklével. Mintha tétlen ölünkbe úgy hullana bele egy újesztendőnek minden eseménye, a gyönyörűségesek csakúgy, mint a fájdalmasak!

Krisztus ellenben arról beszél, hogy nekünk „járnunk” kell, és csak az a kérdés, hogy  „világosságban”-e, vagy “sötétségben”, hogy Őt „követve”-e, vagy az Ő vezetése nélkül? Ő olyanokhoz beszél, akik akárhogyan és akármerre is, de mozgásban vannak.

Persze, hogy igaza van! Hogy is tudunk megfeledkezni róla csak egy pillanatra is! Az élet nem valami színjáték gyanánt játszódik le előttünk, mint tétlenül ülő nézők előtt. Mi annak tevékeny szereplői vagyunk. Nem a jövő áramlik mifelénk, hanem mi megyünk feléje fáradságos vándorlással, sokszor minden erőnket igénybe vevő kapaszkodókon, de mindig úgy, hogy ki kell benne fejtenünk a magunk igyekezetét.

Természetes, hogy nemcsak a magunk igyekezetén fog megfordulni az, hogy milyen lesz ez az újesztendő is. Ezerféle más, nem a mi hatalmunkban álló tényező is bele fog játszani a kialakulásába. De éppúgy bele fog játszani a mi igyekezetünk is. És bennünket elsősorban ez kell, hogy érdekeljen. A többi nem ránk tartozik. Ez az egy van ránk bízva, ez a mi dolgunk.

Ha mást nem mondana ez az Istentől jövő újévi szózat, már ez is megbecsülhetetlen áldás volna. Ezzel is felrázna már meddő tűnődéseinkből, és útnak indítana bennünket. Jó nekünk megértenünk, hogy nem mi várjuk a jövőt, hanem a jövő vár minket, és nekünk neki kell vágnunk szunnyadó rengetegének, hogy felkutassuk rejtett lehetőségeit, meghódítsuk kínálkozó kincseit, és leigázzuk leskelődő veszedelmeit.

Áldott az útrakész karaván, amely bátran szembeszáll a holnappal!

II.

De az is sajátságos, amit ez az Istentől kapott üdvözlet a megteendő útról mond.

Mi, ha már vándorláshoz hasonlítjuk az újévben ránk váró sorsot, azt szoktuk egymásnak kívánni, hogy az utunk szépséges tájakon vezessen át; nyíljanak mentén az örömök virágai, és kemény rögök helyett tapossa lábunk mindig kellemes napok bársonyos füvét.

Itt azonban szó sincs ilyesmiről. Csak egyetlen egy dologról van szó: „világosságról”. Mintha egészen mindegy volna, hogy az út kopár, szaggatott sziklákon visz át, vagy lepkejátékos üde réteken, - ha csak napfényben fürdik. Mintha egyetlen egy kárvallás vagy veszedelem fenyegethetné csak a vándort: a „sötétségben járás”, és egyetlen egy jó volna csak, amit kívánni lehet részére: „az élet világossága”.

Megint meg kell vallanunk: mélységesen igaza van Krisztusnak. Mint ahogy kárba vész a táj minden szépsége, s az út minden élvezetessége, ha valaki éjszaka kénytelen tovabotorkálni, ugyanúgy nincs olyan sivatagi út vagy olyan barátságtalan szakadék, amiben szépséget ne lehetne találni, s amin bátorságosan ne lehetne haladni, ha fényben fürdik. Minden a megvilágításon múlik.

Látunk embereket, akiket a sorsuk mindenfelől pazar bőséggel áraszt el gyönyörködtető ajándékaival, de hiába: ők egyszerűen nem veszik észre, mert vak-sötétben járnak. Világtalan éjszakájukban ők maguk tapossák agyon lábukkal azt, ami kifogyhatatlan gyönyörűségükre kínálkoznék minden lépésnél. Mások meg, akikről azt gondolnánk, hogy nagyon mostoha vidékre esett a vándorlásuk útja, nem tudnak betelni az örvendezéssel, - egyszerűen azért, mert amerre néznek, mindenütt színek mosolyognak feléjük; a fényes égbolt sugarai verődnek vissza a szemükbe mindenről, ami csak elibük tárul útközben. Amazok a nyílt síkon is félelmes szívvel haladnak, - mert hiszen ki tudja, mit rejteget az éjszaka kárpitja. Emezek mélységek peremén, mocsarak partjain, ezer veszély közt is vidám biztonsággal járnak, - hiszen világosság van, és jól láthatják, hová kell lépniük, és hová nem kell.

Világosság! - ez az egy kell nekünk az újesztendő útján. Akármilyen tájakon vezet át az út, csak sötétben ne kelljen tapogatóznunk és remegnünk. Látni akarjuk a világot, amelyen átvisz az utunk, igaz mivoltában, felénk nevető szépségeivel és felénk ásító veszedelmeivel egyaránt. Amíg ez a vágyunk biztosítva van, addig nyugodtan nézhetünk szembe a jövővel!

Áldottak a napfényben vándorlók!

III.

Mindjárt szemünkbe ötlik azonban az isteni újévi üdvözletnek egy újabb sajátossága ezzel kapcsolatban. Az t.i., hogy nem is annyira a jövőről beszél, mint inkább a jelenről.

A mi emberi jókívánságaink, mint kinyújtott kezek, végig tapogatják az esztendő elkövetkezendő napjait sorban: vajon mit rejtegetnek, amint egymásután felsorakoznak. Krisztus szavaiból ellenben az tűnik ki, hogy egy újév küszöbén voltaképpen egyetlen fontos nap van számunkra, arra kell minden figyelmünket összpontosítanunk, - és ez a ma.

Nem olyan ígéretekkel bíztat, amelyek majd valamikor be fognak teljesedni rajtunk, ha kivárjuk az idejük elérkezését. Olyasvalamit kínál erre az újévre is, amit most, azonnal meg lehet és meg kell ragadnunk. „Aki engem követ, nem járhat a sötétségben”, - hát persze, hogy ez áldott bíztatás az ezutánra is, de elsősorban mégis csak olyan kijelentés, amelyet haladéktalanul, most mindjárt az út elején próbára tehetünk. Csak annyi értéke lesz a jövendő számára, amennyire igazolást nyer már a jelen órában is.

Milyen egyszerű és mégis ritkán felismert igazság jelentkezik ebben! Az t. i., hogy a jövőnek a kulcsa mindig a jelen. Miért félnek az emberek a jövőtől? Azért, mert a jelen is zavarja és rémíti őket. A holnapra azért olyan riasztó dolog előre tekinteniük, mert ma nem tudnak megbirkózni az életük által felvetett kérdésekkel.

És ha mindenek fölött arra van szükségünk, hogy ebben az újesztendőben „világosságban járhassunk”, akkor ez valójában csakugyan azt jelenti, hogy most mindjárt, az út elején szálljon fel rólunk a sötét köd, és oszoljon szerte az éjszaka vaksága.

Azért jó az év első napját csendes önvizsgálatnak szentelni, és - egyelőre nem törődve a holnappal - tisztába jönni önmagunkkal - ma! Mennyi körülöttünk a homály! Mi mindent látunk rosszul, eltorzítva, vagy sehogy sem, - aminek pedig világosan a szemébe kellene néznünk, hogy hálás és engedelmes lélekkel fogadhassuk, vagy talán éppen ellenkezőleg: iszonyodva kitérjünk az útjából! Jövel, mi Krisztusunk, „világ világossága”, és add látnunk, úgy ahogy látnunk kell, a Te fényedben! Akkor aztán csak egyre lesz szükségünk ez egész éven át: megtartani a világos látást, amit az indulásnál kaptunk, becsületes hűséggel kitartani a tisztán felismert igazságok mellett, elkísértetni magunkat a napsugártól, amely reánk áradt, és elűzte mellőlünk a „sötétséget”.

Áldottak, akik már az indulásnál elnyerik útravaló gyanánt az újév áldását!

IV.

De még nem mutattunk rá az isteni üdvözlet lényegére, - arra, hogy miben is áll a megígért áldás.

Amikor mi áldást kívánunk egymásnak vagy magunknak az új esztendőre, - dolgokra szoktunk gondolni. Krisztus nem dolgokról beszél, hanem önmagáról:  „Én vagyok a világ világossága”. Szerintünk mintha „valami” volna az, amitől az új év boldogsága függene. Őszerinte „Valaki” a fődolog. A mi eszünk járása bort-búzát-békességet, jó egészséget, jómódot, jó szerencsét, és hasonlókat szeretne biztosítva látni. Őelőtte az a döntő, hogy meglesz-e a személyes kapcsolatunk Ővele; „követjük-e” Őt az előttünk levő úton.

Megint hogy megszégyenít bennünket! Hiszen magunktól is tudhatnánk, hogy vándorlásunk boldogságát nem az dönti el, hogy milyen kényelmes szállásra fogunk találni, milyen elemózsiával lesz megrakva a tarisznyánk, és milyen jó vagy rossz lesz az időjárás, hanem egyes-egyedül az, hogy milyen társaságban fogjuk megtenni az utat. Hogy is felejtkezhettünk meg csak egy pillanatig is róla: a személyes kapcsolatok mérhetetlenül fontosabbak minden dologi kérdésnél!

Ha eléd állna két mesebeli tündér most, és az egyik ígérné, hogy minden nap fényűzően berendezett palotában telepedhetnél dúsan rakott asztalhoz, amely körül libériás szolgasereg sürgölődik, de cserébe bele kellene nyugodnod abba, hogy családi köröd, amelynek koszorúja körülveszi asztalodat, ebben az évben sorban meg fog ritkulni, míg az esztendő végén már csak egy széket kell az asztalhoz tenni, s azon magányosan ülve fogod fogyasztani választékos konyhád gazdag ételeit; s ha ezzel szemben a másik tündér azt mondaná: mondj le fényről, bőségről, nyugodj bele, hogy keserves gond árán szerzett sovány ebéd kerül csak asztalára kicsiny otthonodnak, - de ennek ellenében ígérem neked, hogy veled lesznek mindig, hiánytalanul mindazok, akiket szeretsz, akikért élsz, akik a tieid: - lehetne-e vajon csak egy szempillantásig is haboznod, hogy melyik ajánlatot válaszd?

Vagy gondoljuk el, hogy ez elé a mi nagy családunk, gyülekezetünk elé volna odaállítva ilyesféle kérdés. Biztosítva volna egyfelől minden dologi vágyunk beteljesedése, - meglesz a szép, nagy, díszes templomunk, meglesz minden egyéb kívánatos külső keretünk, meglesz bőséggel az anyagi bevételünk, - de ennek az lesz az ára, hogy egymástól elidegenedünk, egymással meghasonlunk, templomunk kongani fog az ürességtől, s akik megjelennek benne, azokról is lerí, hogy semmi közük egymáshoz, és mit sem érdekli az egyiknek sorsa a másikat. Másfelől ki volna kötve, hogy még sokáig lehetetlen lesz dologi álmainkat megvalósítanunk, és békességgel kell tűrnünk tovább is mostani helyzetünk minden kezdetleges nyomorúságát; de viszont biztosítva volna az, hogy a közösség lelke mindenkit átmelegít itt; nem marad senki, aki a többiek iránt közönyösen félreáll, és egy lélek se lesz, aki magára hagyatva roskadozik akármilyen teher alatt, hanem egymás kezét szorosan megfogó testvéri táborrá válunk. Kinek jutna eszébe tanakodni vagy kétségeskedni, hogy milyen új esztendőt kívánjon ennek a gyülekezetnek a két kínálat közül?

Ezek csak képzelődések. Térjünk vissza Krisztus újévi üdvözletéhez. Ő még azokat a személyes kapcsolatokat sem ígéri, amelyekről szó volt. Ő magamagát kínálja útitársunkul. És ez minden emberi közösségnél is mérhetetlenül többet ér.

Az meglehet, hogy ennek az évnek a folyamán veszteség éri azt a kis csapatot, amellyel szeretetben összefogózva indulsz útnak. Senki nem biztosíthat felőle, hogy az év végén mind együtt lesznek még veled. De arról biztosít Krisztus, hogy Ő soha sem fog hiányozni mellőled. És amíg Őreá támaszkodhatsz és Őbelé fogódzhatsz hiteddel, addig még az emberi közösségek legdrágább szálainak a szakadozása sem tehet boldogtalanná, nem hogy dologi reménységeidben való csalódások tehetnének tönkre.

És ennek a gyülekezetnek sem ígérheti senki, hogy minden közöny felolvad benne ebben az évben, és minden szív megtalálja benne a testvéri kapcsolatokat, amelyekre óhajtozik. De ha körülnézünk is majd, és nem látjuk magunk mellett azokat, akikkel együtt szeretnénk haladni, - azt az egyet biztosítja számunkra Krisztus, hogy Ő nem fog cserben hagyni soha.

Ő azért jött, hogy legyen kit „követnünk”, kihez csatlakoznunk, kivel mindent megosztó közösségben járnunk.

Áldottak, akik az Örök Útitárs mellé szegődnek!

*

Ezzel az újévi üdvözlettel köszönt bennünket az onnan felülről jövő szó, az Ige szava.

Ne legyen köztünk senki, aki meg nem értené. Ne legyen senki, akin foganatossá ne válnék.Ámen

Dr. Victor János