„Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?”

Jn 11,40

Miután a férjem meghalt, úgy éreztem, Isten nem szeret, megfeledkezett rólam. Pedig bíztam Benne, azt hittem, hogy az Ő gyermekeként semmi rossz nem történhet velem. Amikor bekövetkezett a tragédia, szaván fogtam: „ Istenem, Te nem szeretsz engem?!” Isten azt ígérte, sosem hagy el, és most ott álltam egyedül. Hogy történhetett ez meg velem? – kérdeztem magamban.

Mária, Márta és Lázár Jézus legbelső baráti köréhez tartoztak. „Bennfentesként” Márta és Mária biztos volt benne, hogy Jézus azonnal jön, ha megüzenik neki, hogy Lázár megbetegedett. Vadidegeneket gyógyított, ismeretleneken segített sokszor, ők maguk is látták. Mennyivel inkább fog igyekezni azok megsegítésére, akiket szeret. A János 11,4-6-ból látjuk, hogy tévedtek.

Jézus valóban szerette a három testvért. Mikor meghallotta, mennyire beteg Lázár, mégis két napot várt, mielőtt elindult volna.

Itt álljunk meg. Ezt nem értjük. Ha Jézus szerette a barátait, miért nem ment azonnal hozzájuk? Ezek a sorok mintha alátámasztanák félelmünket, hogy megfeledkezhet rólunk Isten. „Ha Jézus nem törődött a barátaival, miért törődne velem?”

Ismered azt az ürességet, tehetetlenséget, ami kíséri az elutasítottság, a veszteség, a magány fájdalmát? Talán az otthonodat veszítetted el vagy a magzatodat, túl hosszú ideje vagy már egyedül, vagy valaki elutasította szerelmedet… A fájdalom figyelmeztet, hogy ne merj bízni többé, túl kockázatos.

Amikor érzelmi vagy testi trauma ér, és Isten nem úgy reagál, ahogy szerintünk kellene, két dolgot tehetünk. Vagy odafordulunk Hozzá, és Rá bízzuk a folytatást; vagy elfordulunk tőle, és tápláljuk magunkban a keserűséget. Elkerülhetjük a második utat. Megtanulhatunk újra bízni. Ne feledjük, a körülmények beszűkítik a látómezőt. Isten mindig pontosan tudja, mit miért tesz, és mindig szeretetből cselekszik. Fiatal özvegyként, mikor rám tört a félelem, igazából nem válaszokra vártam. Biztonságra volt szükségem, a tudatra, hogy Isten itt van, kézben tartja a dolgokat, törődik velem és az életkörülményeimmel.

Mások elvethetnek maguktól, de attól nem kell félnünk, hogy Isten fordul el tőlünk. A férjem halála utáni hetekben, hónapokban lassan rájöttem, hogy Isten nem hagyott el, velem volt a gödörben. Kezdtem az igazság mélyére látni. Igen, történhetnek velem rossz dolgok az életben.

A betegség, az erőszak, a halál hozzátartozik elesett világunkhoz, melyet Isten egy nap felemel majd. Addig megengedi, hogy ilyen dolgok történjenek velem. Nem azért, hogy értelmetlen fájdalmat okozzon. Megengedi, és lelkem gazdagítására használja. Charles Stanley így magyarázza: „Némely dolgok annyira fontosak Istennek, hogy létrejöttük kedvéért egy időre megszakítja gyermekei boldogságát és egészségét.”

Ez igaz volt Mártára és Máriára is. Jézus megmondta Mártának, hogy ha hisz, látni fogja Isten dicsőségét. Ha a félelem helyett a hitet választjuk, látni fogjuk, hogy Isten dicsősége fájdalmunkat életre és áldásra fordítja. Hosszú évek alatt, ahogy a fájdalomról az Úrra fordítottam a tekintetemet, láthattam dicsőségét áldásaiban, amivel elhalmozott: új férjemben és három gyermekemben.

Mária és Márta hitt, ezért tanúi lehettek Isten dicsőségének, amikor feltámasztotta testvérüket a halálból. Félelmük elszállt, hitük újraépült. Nekünk is, ha azt akarjuk, hogy félelmeink hitté váljanak, hinnünk kell, hogy amit Krisztus szán nekünk, az megéri a fájdalmat, amit most elszenvedünk.

Uram, amikor nem értem, mit miért cselekszel, segíts hinnem, hogy Te mindig a javamat akarod.  Ámen.

Forrás: Encouragement for today,  Micca Monda Campbell, www.proverbs31.org, fordítás: www. eszmelkedesek.blogspot.hu)