„Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.” 2Kor 3,4-5

„Biztos, hogy oroszlánszelídítő akarsz lenni?”- kérdezte anyu széles mosollyal. Ez volt az első reakciója, mikor akkori barátom, Barry, a szüleim elé állt, és megkérte a kezem. Még mindig elfog a nevetés, ha eszembe jut, mert valóban furcsa keveréke voltam a szófogadó első gyermeknek és a csupa szeszély, ijesztően független fiatal lánynak. Máig nem tudom, sejtette-e Barry, mire vállalkozik, mikor igennel válaszolt.

Ennek már több mint húsz éve, s mikor idei nyaralásunkon egy alkalommal Barry feltett nekem egy nehéz kérdést, elgondolkoztam, mennyi munkát adtam Istennek az életem során. Az óceán partján ültünk Barryvel egy mólón, s halkan beszélgettünk a sokunkat érintő problémákról: anyagi helyzet, gyermeknevelés, jövő, stb. Egyszercsak Barry a következő kérdéssel hökkentett meg:

„Ha megváltoztathatnál egyetlen dolgot bennem, mi volna az?”

Hirtelen mintha minden gondolat kiszállt volna az agyamból egy kivételével: „Huhh, de nehéz kérdés.” Először nem is akartam válaszolni (miért rontsunk el egy ilyen gyönyörű estét?), de aztán mégis válaszoltam, majd összeszedtem minden bátorságomat, s visszakérdeztem: „És te? Te mit változtatnál meg bennem?”

Egész lista sorjázott az agyamban a lehetséges válaszokból – Szeretném, ha kevésbé volnál kritikus. Szeretném, ha nem beszélnél annyit. Szeretném, ha gyakrabban főznél vacsorát.

A tényleges válasza meglepett. „Szeretném, ha visszanyernéd az önbizalmadat. Mikor elvettelek, a kedvenc szólásod az volt: ’Majd én megcsinálom!’ Végignéztem, ahogy az évek során elvesztetted az önbizalmadat, és szeretném, ha visszanyernéd” – válaszolta.

Egyik államból a másikba költözés, kudarccal végződött barátkozások, a harc, hogy megtaláljam a helyemet az idegen városban, mely az otthonunk lett, felőrölték minden tenniakarásomat. Küzdöttem, és veszítettem a másokkal való összehasonlító hajlamom, a tökéletesség iránti vágyam, fejletlen felelősségérzetem miatt. Lassacskán bizonyossá vált számomra, hogy képtelen vagyok…, hogy nem vagyok… Előbb megrendült, majd darabjaira tört az önbizalmam.

De vannak dolgok, amiknek össze kell törniük, hogy újra felépíthessük őket.

Isten terve volt, hogy elköltözzünk, hogy sikertelen barátkozási kísérleteim legyenek, hogy véresre kalapáljam magam, mialatt más emberré akarok válni? Nem! Ám ezt a sok rosszat Ő jó célra tudta felhasználni. Egy éve Isten elkezdett újra felépíteni engem, de a végső lökést akkor kaptam, amikor hazaértem az idei She Speaks konferenciánkról. A konferencián újra meg újra figyelmeztetett Isten, hogy engedjem át Neki életem irányítását. Hazatérve, a következő vasárnapi iskolai órámon a mai igénket olvastam a 2 Kor 3,4-6-ból: „Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.”

Onnan indultam el, hogy „Majd én megcsinálom”, de Isten odavezetett, hogy „Majd Ő megcsinálja bennem”. Kirángatott saját korlátolt, törékeny hatalmamból, és a Szentlélek belém áramló erejének sodrásába helyezett. Az önbizalom ereje hamar elfogy, a Belé vetett bizalom végtelen lehetőségeket nyit meg.

Tudom, lesznek még napok, amikor küszködni fogok a kétségekkel, de újraépült, megújított bizalmam mostmár szilárdan kapcsolódik Krisztushoz. Olyan jó Nála lenni.

Uram, magamra hagyatkoztam, és sokszor elbuktam. Önbizalmam megrendült. Építs újjá, kérlek, segíts, hogy teljes bizalmamat Beléd vessem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.26., Amy Carroll