Egy lett közülünk

Múlt vasárnap, vízkereszt napján azt ünnepeltük, hogy Isten emberré válása mindenki számára nyilvánvaló lett a napkeleti bölcsek látogatásában. A mai napon az Egyház Jézus Krisztus megkeresztelkedésének jelenetét állítja elénk. E kettőt, Jézus születését és megkeresztelkedését mintegy harminc év választja el egymástól, mégis csak a mai ünneppel ér véget a karácsonyi liturgikus időszak, hisz megkeresztelkedéséig Jézus rejtett életet élt, mindaddig nem volt nyilvánvaló az emberek előtt, hogy kicsoda ő.

Az evangéliumok kisebb eltérésekkel írják le a megkeresztelkedést, de a lényegben megegyeznek: Isten kinyilvánítja, hogy Jézus az ő szeretett Fia. A mai szentmisében felolvasandó evangéliumi szakaszban Lukács múlt időben számol be a történtekről, János pedig nem is beszél Urunk megkeresztelkedéséről, csak a Keresztelő tanúságtételéről Jézus nagysága mellett. Márk és Máté beszélik el, hogy amikor Jézus feljön a vízből, látja megnyílni az eget, és a Lélek galambként rászáll. Hallani a mennyei Atya szavait: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”

Mi történik a Jordán partján? János már hónapok óta hirdeti a bűnbánat, a megtérés szükségességét. Aki kész rá, azt megkereszteli a Jordán vizében. Lukács szűkszavúan írja le az eseményeket: „ekkor történt, hogy amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett”. Semmi rendkívüli jelenség, semmi látványosság. Lukács nem említi, hogy Keresztelő János rámutatna Jézusra, „íme ő az”.

Mit észlelt a tömeg, ha egyáltalán észlelt valamit? A Szentírásból nem egyértelmű, hogy ki az, aki látta, amint megnyílt az ég, és a Szentlélek látható alakban leszállt, mint egy galamb. Ki az, aki hallotta az égi szózatot, „te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem”: csak maga Jézus, a Keresztelő vagy a tömeg is?

Az viszont bizonyos, hogy Jézus a megkeresztelkedés által egy oldalra került a bűnösökkel. Bár bűntelen, és nincs szüksége a keresztségre, beáll a sorba, közénk, bűnösök közé, egy lesz közülünk. Ő megváltó Messiás, nem felsőbbrendű király vagy harcos. Ez az isteni szeretet megnyilvánulása: Jézus Krisztusban úgy jött el közénk Isten, hogy minden ember közel érezhesse magához. A legbűnösebb is.

Itt és most is közöttünk van Jézus. Nem kísérik motoros rendőrök. Nem úgy jelenik meg, mint a sztárok a színpadon, fényözönben… Vajon felismerjük-e? És ha igen, felfedezzük-e benne Isten Fiát, a Megváltót? Vagy mindössze testvért, barátot látunk benne? Esetleg csak csodadoktort, erkölcsi példaképet, kiváló embert?

Hitünk meghallja-e az égi szózatot: „te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem”?

Kovács Gergely, Róma