„Hallgass meg, ha hozzád kiáltok, igazságos Istenem! Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat” Zsolt 4,2

„Uhh!” Nyögtem, mikor megszólalt aznap reggel a telefon – sokadszorra. Ingerült voltam, mert pillanatok alatt végigsorjázott képzeletem előtt mindaz a tennivaló, amit sürgősen el kellett végeznem.

Már válaszoltam egy hívásra a templomból, egy másikra a fiam iskolájából, meg egyre az edzőjétől. Beszélgettem a fodrásznőmmel, időpontot kértem a fogorvoshoz, s még vagy hat hívás várt elintézésre. S már mindjárt dél van!

Újra rám tört a szorongás: mikor fogok végére érni tennivalóim soha véget nem érő listájának?

Ránéztem a hívó félre a telefonomon: ki ez már megint? Ismerős volt a szám: apám hívott. Édesapám nyugdíjas, imádja az unokáit, és rengeteg ideje van. Mérlegelni kezdtem: az ő programja távolról sem olyan feszes, mint az enyém, visszahívom majd, amikor nekem is jobban megfelel. Így hát hagytam, hogy csöngjön a telefon, s visszatértem halaszthatatlan tennivalóim listájához.

Sok feladat volt rajta, nemesek és hétköznapiak egyaránt. Mindennapi dolgok: kenyeret és tejet venni, visszavinni a könyvtári könyveket, tankolni. De voltak fontosak is: felhívni egy rokont, aki depresszióval küzd, megkérdezni a szomszédot, akit nemrég műtöttek, hogy nyírjuk-e le a füvet a kertjében. Még „országépítő”, szolgálattal kapcsolatos tennivalóim is voltak: be kell fejeznem a házi feladatomat a Biblia tanfolyamra, imádkoznom kell egy barátnőmért, akit délután operálnak. Igen, tele volt a napom tennivalókkal, emberekkel, célokkal. Miért éreztem mégis ürességet?

Gondolataim visszakanyarodtak édesapám hívásához. Hányszor előfordult már, hogy nem válaszoltam a hívására, merthogy neki rengeteg ideje van, semmi sem sürgős neki, majd később beszélgetek vele. De zűrzavaros programom és más rokoni feladataim többnyire oda vezettek, hogy az apámmal való kapcsolattartás majdnem mindig lecsúszott az elintézett dolgok listájáról.

Apám várta a hívásomat, én pedig megfeledkeztem róla. Visszautasítottam. És ez előbb-utóbb kapcsolatunk rovására megy.

Nemcsak földi apánkról szoktunk időről időre megfeledkezni. Hányszor hagyjuk figyelmen kívül Mennyei Atyánk szólongatását, mert időnket sűrű napi teendőink és rokoni kötelezettségeink töltik ki. Még ha életünk tele van is jó és „istenes” dolgokkal – gyülekezeti szolgálat, kapcsolattartás az emberekkel -, gyakran annyira lefoglal Isten szolgálata, s a szolgálat szeretete, hogy elhanyagoljuk a valóságos szeretetét Istennek, akit szolgálunk.

Mai igénk olyan Istent mutat be nekünk, aki sosem olyan elfoglalt, hogy ne volna ideje ránk, ha „felhívjuk”. És ő nemcsak meghallja a hívásunkat és válaszol rá, hanem a szorongást is feloldja bennünk – még a „túl sok dolgom van”-féle szorongást is. Csakhogy a kapcsolat rajtunk múlik. Ő felhív, és mi nem vesszük fel a kagylót. Aztán elfelejtjük visszahívni.

Neki hála, Isten sosem fárad bele, hogy újra hívjon, vagy válaszoljon a visszahívásunkra. Vár és vágyakozik, ahogy mindig is vágyott rá, hogy mély, közeli kapcsolatra lépjen velünk, és ez a kapcsolat csak egy kis mozdulaton múlik: Őt tegyük az első helyre tennivalóink és hívásaink listáján.

Ő mindig kész a válaszadásra, nekünk csak hívnunk kell.

Uram, bocsásd meg nekem, hogy megfeledkezem hívásaidról, s nem teszek félre minden mást, amikor kapcsolatba akarsz lépni velem. Készen állok, Uram, szólj, figyelek Rád.  Ámen.