Azt mesélik, volt egyszer egy ateista, aki leesett egy szikláról.
Zuhanás közben azonban elkapta egy kis fa ágát. Mi közben ott lógott a felette lévő ég, és az ezerlábnyi mélységben lévő sziklák között, belátta, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni.
Ekkor eszébe jutott valami:
- Isten! - kiáltott torka szakadtából.
Csend. Semmi válasz.
- Isten! - kiáltotta mégegyszer. - Ha létezel, ments meg és én megígérem,
hogy hinni fogok benned, és másokat is a te hitedre fogom tanítani.
Ismét csak csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésébe, amikor egy
hatalmas hang dörgött végig a völgyön:
- Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van.
- Nem, Istenem, nem! - kiáltotta most már reménykedve. - Én nem olyan
vagyok, mint a többiek. Látod, hallván a hangodat, én már el is kezdtem
hinni benned. Most már csak szabadíts ki innen, és hirdetni fogom nevedet az
egész földön.
- Na jól van - mondta a hang. - Megmentelek, engedd el az ágat.
- Hogy elengedjem az ágat? - kiáltotta tébolyultan az ember. - Hát azt
hiszed, hogy megőrültem?
(Balogh Béla idézet Végső valóság. c. könyvből)
Kommentáld!