„Van, akinek fecsegése olyan, mint a tőrdöfés, a bölcsek nyelve pedig gyógyít.” 

Péld 12,18

Kimerülten álltam életem első olyan rendezvénye végén, amit én szerveztem. Én voltam a nap hőse, és még nem tudtam feldolgozni ezt a szerepet. Miután az utolsó áradozó vendégnek is búcsút intettem, a barátnőmhöz, Peggyhez fordultam: „Most mihez kezdjek ezzel a rengeteg dicsérettel?”

Gonoszkodva rám mosolygott: „Nyugi. Majd jönnek a kritikák is.”

Igaza volt.

Vezető pozícióban lévén – legyél bár lelkész, előadó, egyesületi elnök, tanár, anya, menedzser vagy ügyvezető – óhatatlanul bekerülsz a véleménydarálóba. A kések beindulnak, s ha nem állítod le a gépet, előbb butává pörgetnek, majd feldarabolják önbecsülésedet, s végül felismerhetetlen masszává kevernek a lapátok.

Mark Driscollt szokták idézni, aki író és lelkész is egyben: „A lelkészeknek (illeszd a helyére a saját pozíciódat)sok ellenségük, sok rajongójuk, de kevés barátjuk van.” Ez sokféle vezetőre érvényes megállapítás. Én rengeteget küszködtem, hogy megkülönböztessem egymástól az ellenségeimet, a rajongóimat és a barátaimat. A visszajelzések az építő megjegyzésektől a maró kritikákon át csöpögő bókokig terjedtek. Nem csoda, ha bepörgették a szívemet s az agyamat!

A tapasztalat hozta bölcsesség megtanított végül a véleménydaráló okos működtetésére.

A kritikák kezelése

Perry Noble, lelkipásztor, a következő okos tanáccsal szolgál: „Ha hallgatsz a kritikákra, rosszabbnak fogod látni magadat, mint amilyen vagy. Ha a dicséretekre hallgatsz, akkor meg jobbnak a valóságosnál. Hallgass a barátaidra, hogy megállj a kettő közti egyensúly kötelén.”

Gondolkodásom sokáig a gödör- és a sikerélmények között himbálózott. Mindkét véglet veszélyes hely. Lassacskán megtanultam, hogyan kapcsoljam ki a véleménydarálót, és a szégyenkezés vagy a büszkeség helyett Isten rólam szóló igazságára és a velem igazán törődők tanácsára alapozzak. Igyekszem őszinte barátokkal körülvenni magamat, akik szeretnek hibáimmal együtt, és akik tisztán látják is ezeket a hibákat. Akik nem félnek kimondani az igazságot, de szeretetbe, kedvességbe burkolják, amit mondani akarnak. Együtt örülnek velem a sikereimen, s velem gyászolják kudarcaimat.

A dicséret kezelése

Jane barátnőm, aki tehetségesen énekel és vezet dicsőítő alkalmakat, Corrie ten Boom szavaitól megihletve így fogadja a dicséreteket: „Elképzelem, hogy minden szép visszajelzés és dicséret egy-egy szál virág, összegyűjtöm őket, s a nap végén a gyönyörű csokrot átnyújtom Jézusnak.”

Ez a hozzáállás nekem is segített. Tisztelni akarom azt, aki dicsér, nem akarok pökhendinek vagy álszerénynek látszani, nem vetem oda minden alkalommal, hogy „Jézusé a dicséret”, amikor valaki szépet mond a teljesítményemről. De én azt tartom, és azt akarom, hogy Jézusé legyen a dicséret.

Egyszerű köszönömmel hálásan átveszem a „virágot”, s este felidézem a nap közben kapott dicséreteket, majd imádkozás közben odahelyezem a csokrot Jézus lába elé. Az, hogy Jézusnak adom, ami őt illeti, nemcsak örömöt szerez, de arra is jó, hogy megnyomja az agyamban a véleménydaráló kikapcsoló gombját.

Ha vezető pozícióban vagy bárhol, biztatni szeretnélek. Nem vagy olyan gyenge, mint amilyennek az ellenségeid állítanak. De nem vagy olyan csodálatos sem, ahogy a rajongóid mondják. (Mosolyt kérek). Az igazság valahol a kettő között van.

Hozzám hasonlóan te sem vagy tökéletes. Ha megtanuljuk elfogadni az építő kritikát, ez hozzájárul fejlődésünkhöz. Ha átveszem a dicséret motiváló erejét, a többit pedig továbbadom Jézusnak, ezzel lelassítom a véleménydaráló forgását. És ami a legfontosabb, mindkettő eszünkbe juttatja, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, úton afelé, hogy Jézushoz váljunk hasonlóvá.

Mikor Isten igazsága belénk ivódik, az Ő véleménye válik hűséges tanácsadónkká, lecsendesíti háborgó szívünket, egyensúlyba hozza a lelkünket.

Uram, segíts, hogy megtaláljam az igazság egyensúlyát a kritika és a dicséret között. Tanulni akarok a jogos kritikákból, s Neked akarom továbbadni a dicséretet.  Ámen.