Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát.

Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.” 

A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz. 

Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!”

Lk 19,28-40

Az ünnepre Jeruzsálembe érkező Jézust ujjongva fogadja a nép, a messiás-királynak kijáró tisztelettel köszöntik őt. A köszöntés hátterében az a remény húzódik meg a nép részéről, hogy Jézus hamarosan kinyilvánítja majd mindenki előtt, hogy ő a Messiás. Elképzelésükben azonban inkább az él, hogy földi, királyi hatalmat szerez magának. Ruháikat a föld porába terítik sokan a szamárháton érkező Jézus előtt és királyként dicsőítik. A vallási vezetők rossz szemmel nézik mindezt, s arra kérik Jézus, hogy hallgattassa el tanítványait és az őt éljenzőket, de ő nem teljesíti kérésüket. 

Jeruzsálemi bevonulásával elkezdődik Jézus életének utolsó szakasza. Az események váratlanul felgyorsulnak. Nagycsütörtökön az apostolokkal együtt lélekben leülünk az utolsó vacsora termében, majd elkísérjük az Urat az Olajfák hegyére, ahol Júdás vezetésével a katonák elfogják. A főtanács kihallgatja, majd Pilátusból kikényszerítik a halálos ítélet kimondását. Elkísérjük Jézust a Golgotára és döbbenten szemléljük, hogy az emberi gonoszság megöli Isten  Fiát.

Harmadnapra váratlan fordulat történik, a keresztre feszített Krisztus élőként mutatkozik övéinek, feltámadt a halálból. 

Nincs hatékonyabb eszköze a szívbéli megtérésnek és a hitre jutásnak, mint a Krisztus szenvedéséről és haláláról való elmélkedés. 

Nagypénteken szeretnénk odaállni Krisztus keresztje alá és a római századossal együtt kimondani:

„Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk 15,39).

Húsvétvasárnap pedig szeretnénk az apostolokkal együtt szaladni Jézus üres sírjához és szeretnénk találkozni a Feltámadottal, hogy megszülessen bennünk a hit. 

Emberként végtelenül gyengének érezzük magunkat a halállal szemben. Érthetetlen, legyőzhetetlen erőnek tűnik számunkra, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. Jézus is megtapasztalhatta ezt.

Emberként viselte el a halált. Nem akadályozta meg isteni erejével az emberi gonoszságot. Nem menekült el a szenvedés elől és nem akarta elkerülni a halált sem. Mi indította őt erre? Az irántunk való szeretet. A szenvedést és a megaláztatást vállaló szeretet. Az emberek üdvösségért munkálkodó szeretet. E szeretet megtapasztalása nélkül nincs hit. Jézus szeretetének megérzése nélkül nem juthatok el a hitre. 

Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál.

Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton.

Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert.

Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!