Szamár, köntös, lombos ág – „az Úrnak van rá szüksége”?

Nyitánnyal indul a nagyhét, a kereszténység legfontosabb (ezért „nagy”) hete. Miről fog szólni, milyen témák, eszközök kerülnek majd elő? A virágvasárnapi liturgia nyitányként mutatja meg a fő témákat, csillant fel motívumokat, és hív elmélyülésre.

A nagyhét témája a szenvedés és a megdicsőülés, a vereség és a győzelem, a halál és az élet. A virágvasárnapi szentmise evangéliuma a Márk-passió, amelyben a betániai megkenéstől egészen a sírba tételig gondolhatjuk át Jézus utolsó napjait. Már ez is tematikus nyitányként szolgál, benne hozsannákkal és „feszítsd meg”-ekkel, utolsó vacsorával és vérrel verejtékezéssel, a kenyértörés meghittségével és a keresztre feszítés brutalitásával.

A nagyhét jellegzetességei közül az idő és a tér átalakulása is megjelenik a virágvasárnapban. A liturgia kilép a vasárnapi misék ötvenperces átlagából, és szépen megünnepelve másfélszeresére duzzadhat – s nem lesz ez másképp a következő napok ünnepléseiben sem. A hely kezelésében is megváltoznak a megszokott beosztások: a pap kimozdul a szentély ambó-oltár-papi szék határolta háromszögből, sőt a hívek is, hiszen ez a bevezető barkaszentelés és a körmenet a templomon kívül, de legalábbis a szentélyt elhagyva történik.

A nagyhét nyitányának első meglepő gesztusa az, hogy a misét nem a templomban kezdjük, hanem azon kívül. A barkaszentelés után elhangzik Márk evangéliuma. Miért van itt is evangélium, nem lesz elég a passió? A IV. században a Szentföldön – tudjuk az oda zarándokló Eteria útinaplójából – a nagyhéten mindennap, minden ismert időpontban oda mentek az emberek, ahol Jézussal történt valami. Felolvasták az eseményeket az evangéliumból, imádkoztak az adott helyen, és a liturgia megjelenítő megemlékezésével váltak részeseivé a néhány évszázada történteknek.

Ezért megyünk ki mi is a templomból, ami a (mennyei) Jeruzsálemet jelképezi, és kintről indulva vonulunk majd be. Az evangéliumban halljuk, mi is történt ekkor Jézussal. A nagy ünnepi előkészületek idején járunk. Jézus elküld két tanítványt, hogy hozzanak egy szamárcsikót, mert „az Úrnak van rá szüksége”. Jeruzsálembe való bevonulását tervezte, de nem lovon, mert az túlságosan drága állat volt Jézus korában, hanem a sok nehézséget kibíró, egyszerű szamáron. Az sem az övé volt, hanem „kölcsönözte”. A további eszközök már az ujjongó néptől származnak: köntösök libbennek le viselőjük válláról és válnak szőnyeggé, pálmaágakból lesz integető eszköz, díszsorfal, majd zöld takaró az út porán.

Olyan eszközök ezek, amelyekre az Úrnak van szüksége? Jézus megváltó tette egyszer s mindenkorra megvalósult kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben. Amikor emlékezünk erre, vagy megjelenítjük, arra nem neki, hanem nekünk van szükségünk. Szeretnénk belejátszani magunkat a drámába, köntösünkkel, barkaágunkkal, éneklésünkkel, vonulásainkkal, egy-egy szerep vállalásával.

Virágvasárnap nyitány, benne ott van élet és halál, hozsanna és gúny. Nyitány, amely az utcára vezet, és onnan segít belépni a nagyhét rendkívüli templomába, liturgiáiba. Legyen bátorságunk ehhez szamarat, köntöst, lombos ágat, s azon felül időt, mozgást, éneket, gyertyát, egyszóval mindent odaadni, a bennünket igénylő drámába belépni és élni benne, majd egy éven át belőle élni.

Füzes Ádám