A fiam Dávid ma már tíz éves és hála Istennek egy virgonc eleven gyermek, aki nem a többségi társadalomhoz tartozik mivel autista de három éves korában volt egy olyan hetünk, amikor úgy tűnt meg fog halni. Az egész azzal kezdődött, hogy egy napon megfázásos tüneteket kezdett produkálni, aminek köhögés és egyéb lázzal járó tünetei voltak. Sem, a teáztatás, sem pedig a felírt gyógyszerek nem voltak hatásosak, az állapota inkább csak súlyosbodott. Amikor jelentkeztek a tünetek nála még csak hőemelkedése volt és így is folyvást játszani akart, de két nap elteltével már csak feküdt az ágyában és két köhögési roham között próbált levegőt venni. Harminckilenc- negyven fokos láza volt, amit hűtőfürdővel próbáltunk enyhíteni. Végül, mivel már nem tudtunk többet tenni az egészsége javítása érdekében, mentőt kellett hívni. Nem is vártunk sokat a mentőre hamar kiérkezett. Mivel a párom épp egy kórházi kivizsgáláson volt és vakbélműtétre elő volt már jegyezve, így én mentem be a gyerekkel a kórházba. Benn a korházban alaposan kivizsgálták a Dávidot. Elküldtek röntgenre és egy sor más vizsgálatra is. Alig tudtam közben ébren tartani szegény prücsköt, mivel a vér oxigénszintje igen alacsony volt és azért állandóan aludni akart. Délután volt csak egy kis pihenőnk, amikor már mindennel végeztünk. Persze tovább romlott az állapota és úgy vette a levegőt mint egy fáradt sportoló és folyamatosan zihált. Kapott infúziót is kiszáradás ellen, és egy sor műszert, amik állandóan figyelték az állapotát, és még egy lélegeztető gépet is behoztak, ha netán szűkség lenne rá. Este, mikor már hazafelé szállingóztak az orvosok, még elkaptam a Dávidot vizsgáló dokit. Megkérdeztem tőle, hogy mire számíthatunk? Nem nézett a szemembe és úgy mondta: -Semmi jóra! -Miért Mi a baj? -A Dávidnak olyan betegségei vannak, amik egyenként is halálosak, de mindent meg fogunk tenni, amit csak lehet. Szóval nem volt jókedvem ezek után. A feleségemet is felhívtam és elmondtam neki mindent. Közben ő már be is ment a másik kórházba és a műtétre várakozott. Elsírta magát a telefonban a hír hallatán. Éjjel, egyedül maradtunk a kórteremben és imádkozni kezdtem: -Atyám, kérlek hallgass meg. Nincs más esélye a Dávidnak arra Hogy meggyógyuljon, mint te... Néha ahogy az ágyánál imádkoztam megszólalt egy autóriasztó, ami az egyik műszerrel volt összeköttetésben. Először nagyon megijedtem, mert azonnal jött három nővérke és két orvos és a légzésén próbáltak segíteni. Úgyhogy másodszorra még jobban megijedtem. A műszer a véroxigén állapotát figyelte, és ha egy kritikus pont alá süllyedt a szint, akkor kapcsolódott be ez a riasztó. Három napig csak ültem, és csak imádkoztam. Nappal néha bejöttek az orvosok, és utasításokat adtak a nővéreknek, hogy milyen infúziót tegyenek az állványra, és érdeklődtek, hogy a gyógyszereket be lehet- e adni a gyereknek. Nem lehetet, hiszen folyamatosan aludt. Maradt tehát a tünetek enyhítése és az ima. A harmadik nap hajnalán viszont, három óra tájékán észrevettem, hogy egyre nyugodtabban lélegzik. Az arca is más lett, sokkal békésebb, mint eddig. Nagy izgalomba jöttem, mert egyből éreztem a fordulatban, hogy valami jó következik. Alig bírtam magammal és halkan suttogni kezdtem: -köszönöm Uram, köszönöm Istenem. Reggel aztán kinyitotta a szemét a Dávid és azt mondta rekedten: -Apa, éhes vagyok. Soha nem örültem még ennyire ilyen mondatnak. Egyáltalán nem vagyok érzékeny típus, de amíg meghámoztam egy banánt neki igencsak Törölgetni kellett a szemem. Délelőtt a viziten az orvosok is nézegették őt is és a kórlapját. Megint végig kellett csinálni egy csomó vizsgálatot és estére az orvos bíztatónak látta az eredményeket. Sokkal sűrűbben járt be hozzánk. Telefonon fölhívtam az oldalbordámat, hogy mi történt. Nagyon örült és hosszan beszélgettünk még, mert már hiányoztunk egymásnak, de nem mertem elmenni a gyerek mellől, hogy meglátogassam. A Dávid egyre többet evett és egyre mozgékonyabb lett. Le is vették az infúzióról és hagyták játszani a folyosón is. Végül a branült is eltávolították a kezéből. Úgy nézett ki, hogy a hétvégére hazaengednek bennünket. Az utolsó napon, pénteken, egyszer csak nyílt az ajtó és bejött a kórterembe egy idősebb hölgy és mögötte három fiatal. Illedelmesen köszöntek és körülállták a fiam ágyát. nézegették őt aztán a kórlapját is és amíg az idősebb magyarázott addig a fiatalok bólogattak. Mivel a hölgy angolul beszélt, egy kukkot sem értettem belőle, de amikor búcsúztak és menni készültek még megszólítottam, és megkérdeztem, hogy: -Mi volt ez? -Ó. A Dávid egy különleges kisfiú, egy olyan betegségkombinációt élt túl, amit még senki! Jó volt újra hazaérni és megbeszélni mindent az Évivel. Még sokáig vissza kellett járnunk kontrollra de Többé sem az RS vírus, sem a tüdőgyulladás nem jelentkezett nála. Melegen tudom ajánlani mindenkinek, akinek beteg valamilyen rokona, hogy hívja segítségül az úr nevét és ő megsegíti.