Volt egyszer egy kislány, akinek meghaltak a szülei. Nagymamájával élt, és a tetőtérben volt a szobája.

Egyik éjszaka tűz ütött ki a házban, és a nagymama meghalt, miközben a kislányt próbálta megmenteni. A tűz nagyon gyorsan terjedt a házban, és a földszintet hamarosan teljesen elborították a lángok.

Ahogy a tűz továbbterjedt, megérkeztek a szomszédok, és megpróbáltak behatolni, de nem tudtak, mert minden ajtónál útjukat állták a lángok. Valaki hívta a tűzoltókat, de tudták, hogy túl későn fognak érkezni ahhoz, hogy megmentsék a tetőtérben rekedt kislány életét. Hallották a kiáltásait az emeleti szobából, de semmit nem tudtak tenni.

Hirtelen egy férfi jelent meg egy hosszú létrával, amit a ház falához támasztott. Felmászott a létrán, betört egy ablakot, és eltűnt a házban. Nemsokára újra megjelent az ablaknál, karjaiban tartva a kislányt. Ahogy a létra aljára ért, meg is érkeztek a mentők. Átadta nekik a kislányt, ők pedig gyorsan elindultak vele a kórházba. A kislány életben maradt, ám az ember, aki megmentette, eltűnt az éjszakában.

Pár hónappal később a kislánynak meg kellett jelennie a bíróságon, ahol arról tárgyaltak, hogy nevelőszülőkhöz kerüljön. Mivel nem voltak élő rokonai, a bíróság feladata volt, hogy megfelelő otthont találjon neki.

A bíró úgy döntött, hogy több jelentkezőt is meghallgat, akik szívesen befogadták volna a gyermeket. Ha mindegyiket meghallgatta, majd akkor hozza meg a döntését. A kislány is ott ült a teremben.

Az első személy, aki vállalta volna a gyámságot, egy tanítónő volt. Rámutatott, milyen fontos, hogy a gyermek jól iskolázott legyen, és hogy tanárként ő jól kézben tudná tartani a kislány tanulását. Tudja, hogy kell bánni a gyerekekkel, és hogy kell nevelni egy ilyen kislányt.

A következő jelentkező egy földműves volt. Ő egészséges környezetet kínált a kislánynak, ahol megtanulhatja a kemény munka és az egyszerű élet elveit. Sokat lehet majd állatok körül, és megtanulhatja a felelősséget.

Aztán egy gazdag hölgy következett, aki így szólt: "Én mindent meg tudok adni ennek a gyermeknek, amire csak szüksége van, és amit csak akar. A legjobb ruhákat veszem meg neki, és a legjobb iskolákba járatom. Ha velem él majd, szívének minden vágya teljesülhet."

Még jó néhány embert meghallgattak, mindegyik elmondta, miért lenne jó a kislánynak, ha vele élne.

"Akar még valaki mondani valamit, mielőtt meghozom a döntésemet?" - kérdezte a bíró.

Ekkor egy férfi jött előre a tárgyalóterem végéből. Nagyon lassan, kicsit sántítva járt. Régi ruháiból egyértelműen látszott, hogy nem gazdag és nem művelt. Amikor odaért előre, megállt a kislány előtt, és széttárta a karjait. A tömeg felszisszent. A kezei és karjai rettenetesen össze voltak égve, és sebesek voltak.

"Ő az, aki megmentett! - kiáltott fel a kislány. Egyetlen ugrással a férfi nyaka köré fonta karjait, és úgy kapaszkodott bele, mintha az élete múlna rajta, ugyanúgy, mint a tűz napján. Arcát a férfi vállába fúrta, és néhány percig ott zokogott. Aztán felnézett, és olyan mosoly tündökölt az arcán, ami az egész termet beragyogta.

"Azt hiszem, már meg is hoztam a döntést" - szólt a bíró. És a tárgyalást berekesztették.

 Van egy régi ének, ami így hangzik: "Ó, mennyire szeretem Jézust... mert Ő előbb szeretett engem".

Amikor Jézus Krisztushoz jövünk, hálával jövünk hozzá azért, amit értünk tett a kereszten. Jézusért élünk amiatt, amit Ő tett értünk.