Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: "Hittem, azért szóltam", mi is hiszünk, és azért szólunk!
Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.
Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.
Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet.

2Kor 4,11-5,4.

VÉGSŐ STÁDIUM

Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. (1Pt 3,15)

Már két éve, hogy az onkológusom úgy írta le a fájdalmas rákomat, mint egy gyógyíthatatlan betegséget. Úgy éreztem, hogy a barátaim, családtagjaim és a gyülekezeti testvérek imái hordoznak. A gyülekezet szeretettel vett körbe és támogat. Az onkológiai osztályon dolgozók szinte családtagjaimmá váltak, és mindig várakozással készültem a havi vizsgálatokra.
Egyszer, amikor éppen az onkológiára mentem busszal a szállodából, egy összezavarodott fiatal nő ült mellettem. Mialatt a frissen diagnosztizált rákjáról mesélt, próbáltam bátorítani az én saját történetemmel. Azt kérdezte, hogy tudok ilyen vidáman, pozitívan beszélni a végső stádiumú betegségemről? Bizonyságot tettem neki a hitemről és arról, hogy tudom, hogy nem csupán a földi élet az enyém.
A rákkal kapcsolatos tapasztalatom rádöbbentett arra, hogy tulajdonképpen mindenki végső állapotban van - senki nem tudja, mikor lesz az utolsó napja a Földön.
Minden ember, legyen egészséges vagy beteg, minden egyes napra úgy tekinthet, mint Isten ajándékára.
Tudom, merre tartok, tudom, hogy Isten kezében tartja jövőmet, és bízom benne, hogy Isten felkészít, bármi is történjen.

Imádság: Mennyei Atyánk, köszönjük ígéreteidet, amelyek reménnyel töltenek el bennünket. Ámen.

Minden nap Isten dicsőségére akarok élni egy teljes életet.
Anita Gray (Pennsylvania, USA)