Mint sas madár szállnak, az évek fölöttem,
kilencvennégy mérföld, maradt el mögöttem.
Tél hidege mindig, új tavaszra váltott,
meg sem ismer: aki, ötven éve látott.
Minden múló nyárnak, maradt szép emléke,
napsugaras nyár volt, szívem legszebb éke.
Nagy alföldi rónán, gyönyörködve néztem,
búzakalásztenger hullámzását, szélben.
Viruló nyár után, jött az ősz világa,
csodás hímzett leplet, borított a tájra.
Hűvös szelet, esőt, hoztak sötét felhők,
téli pihenőre, vetkőztek az erdők.
Földi vándorutam vége felé járok,
égi hívó szóra, egyre jobban várok.
Atyámé a hála, ha ad még pár évet,
áldással záruljon, ez a földi élet!
Életkönyv: a neve, telve minden lapja,
megsárgul, elenyész, ha lelkem itt hagyja.
Nem tudhatom: meddig írom, élet-könyvem,
lapjaira sokszor hullik, fájó könnyem.
Követe vagyok itt, mennyei hazámnak,
megváltott gyermeke, jóságos Atyámnak.
Ő tanítgat engem, mindenkit szeretni,
kallódó lelkeket, őhozzá vezetni!
Azokra vár öröm, majd a mennybe érve,
akik Isten előtt, leborulnak térdre!
És mint megváltottak, tetszésére élnek,
boldog örömére, atyai szívének.
Pecznyík Pál Celldömölk 2013. XI. 23.
Kommentáld!