Az örökkévaló Isten, egyszer gondolt egy nagyot,
és a saját képmására, porból embert alkotott!
Bár az ember porból való, mégis Isten remeke,
arca színe különböző, fehér, sárga, fekete.
Lelke örök: láthatatlan, csak porteste látható,
lelkének ily ruházatot készített, az Alkotó.
Nincsen két egyforma ember, valamennyi egyedi,
önmagához hasonlóra nem lel, bárhol keresi.
Hű Alkotónk, e nagy bolygót, lakásul adta nekünk,
szíve vágya: imádságra kulcsolódjon, két kezünk.
De mi: hátat fordítottunk, gyártunk fegyvert, tankokat,
földünk: harctérré változott, vívunk véres harcokat!
Atyánk dicső lakhelyéről, szomorúan néz le ránk,
hála helyett: ó de sokszor, Alkotónkat szidja szánk.
Minden nemzet bűnre csábult, így része: örök halál,
pedig szebb hon várja lelkét, amely dicső fényben áll!
Isten csodás, nagy kegyelmű, és szent Fiát küldte le,
áldott szíve: lélekmentő szeretettel van tele!
Aki Isten felé fordul, és Fiához menekül,
boldog gyermekévé válik, s menny honába települ.
Bár - balgán - elhagytuk Istent, hozzá visszatérhetünk,
s a mennyei fényözönben, közelében élhetünk.
Üdvösségünk szent ajándék: ha azt nem veszítjük el,
úgy a lelkünk, megváltottak táborában ünnepel.
Percnyik Pál
Celldömölk
2013. XII. 21.
Kommentáld!