Bízzál az Atyádban!
Egy este a barátommal együtt álltunk egy park bejárata előtt, amikor két kisfiú közeledett felénk.
- Figyeld csak meg a különbséget, hogy miként viselkedik a két kisgyermek - mondta a barátom.
E szavak után odalépett a közeledő kisfiukhoz, és az egyiket felemelte, s odatette a kapu mellett álló oszlop tetejére. Azután 2-3 lépést hátrálva kitárta karjait, és felszólította a kisfiút, hogy ugorjon le az oszlopról. A gyermek szót fogadott, leugrott a kitárt karokba, amelyek óvatosan átkarolták. Ezután a barátom a másik fiút fogta meg, felemelte az oszlopra, és felszólította, hogy ugorjon a karjaiba. Itt azonban más lett az eredmény. A kisfiú remegni kezdett, majd siránkozott, és minden kérés, könyörgés, biztatás ellenére sem volt hajlandó leugrani a magasból. Barátom széttárta a karjait, ígért mindenfélét, de nem használt a rábeszélés, a kis gyermek meg sem mozdult. Végül a barátomnak le kellett vennie az oszlop tetejéről a kis gyermeket. Így ment haza a két gyermek.
- Mennyire különbözik egymástól a két gyermek - mondtam.
A barátom mosolygott és elmondta, hogy az a fiú, aki olyan önfeledten ugrott le az oszlopról, az ő kisfia volt. Jól ismerte apját, és bízott benne, tudta, hogy nem lesz baja. A másik egy idegen gyermek volt. Innen eredt a különbség. A barátom képes lett volna mindkét gyermeket - a sajátját ugyanúgy, mint a másikat - megvédeni valami szerencsétlenségtől. Az ő fia tudta, hogy apja megóvja őt, s bízott benne. Az apa a másik fiút is meg tudta volna óvni, de az nem bízott benne.
Így vagyunk mi is. Sokszor vonakodunk attól, hogy a szerető mennyei Atyában bízzunk, aki mindig jót akar velünk, és akinek az útjai magasabbak, semmint elgondolnánk azt. A mennyei Atya kitárja karjait, és várja, hogy bízzunk Benne. Vajha bíznánk ígéreteiben és követnénk hívó szavát: "Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és én megnyugosztlak titeket!"
D. L. Moody
Kommentáld!