Még mindig látom behunyt szemeim előtt a távolodó, rozsdás vaskaput,
a megkopott, törött lépcsősoron halk léptem nyoma még ott lapult,
autónk halkan elsuhant előle, hogy a messzeségbe repítsen csendben,
csak pár lehullott falevél sírt utánam a megfonnyadt, őszi kertben.
Még talpamon szunnyad elgyűrten pár odatapadt, sárga falevél.
kiszáradt avarként talpamra ragadva némaságában, mit remél?
Hiheti, hogy majd újra éledve, új életében felragyog,
őszintén hiheti, de magam részéről biztatásával felhagyok.
Kicsiny házam a szürkületben még szemem sarkában ott ragadt,
fájó szívem a búcsúzástól bensőmben lassan meghasadt,
elmenni ismét, más hazában élni, az én sorsom ez, mert akarom,
könnyeim hullnak, arcomat tenyeremmel szomorúan eltakarom.
Az édes, érett naspolyának illatát orromban érzem még pontosan,
rozsdás kulcsommal a nyikorgó vaskaput bezárom gondosan.
Senki sem lakja már, üres a házam, nincs benne immár semmi sem,
csomagtartónkban, bedobozolva hever az egész életem.
Elmenni százszor, de mindig visszajönni, mint feldobott nagy kő, megérkezem,
Magyarnak lenni, ha messzi földön is, magyar imára kulcsolni két kezem.
Bár elvágyódunk mindig, máskor is és újra, de máz nem ragaszt sehova oda,
élhetsz bárhol, távol, de otthonod csak egy van, az édes, szent magyar haza.
Kommentáld!