„Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.” 

(Kolossé 4,2)

A Southerland családnál komoly dolog a karácsony reggele. Az események sora nem nagyon változik: először kitesszük a zoknikat. Mindenkinek megvan a maga kis ajándékokkal tömött zoknija. És én nemcsak a régimódi zokni-dologról beszélek. Minden évben hallgatom és figyelem a gyerekeket és unokákat, ahogy ragyog a szemük, kivirágzik az arcuk.

Van egy folyamatosan bővülő karácsonyi listám, de senki nem tudja, hol tartom. És senki nem is fogja megtudni, ha rajtam múlik. Már nyáron elkezdek zokniba való kis ajándékokat vásárolni, és jól elrejtem őket a házban. Mint mondtam, komoly dolog… Miután mindenki megnézte a zokniját, összepakolunk és megreggelizünk. Dan aztán felolvassa a karácsonyi történetet és elmondja Jézus születésének csodáját.

És aztán eljön az ajándékozás ideje. Próbáljuk úgy csinálni, hogy mindenki élvezhesse a dolgot, ami egyébként jól működne a felnőtteknél, de nem a gyerkőcöknél. A felnőttek általában megvárják, míg a gyerekek mindent kibontottak. Őket nézni a nap kedvenc része számomra.

Az egyik karácsony alkalmával Isten fontos leckét tanított meg nekem a legnagyobb unokámon keresztül. Hat éves volt, és mindennél jobban szeretett volna egy távirányítós Corvette-et karácsonyra. Egész évben csak arról beszélt, szóval amikor találtam egyet egy júliusi kiárusításon, rögtön meg is vettem, és elrejtettem egy titkos helyre. Amikor beköszöntött karácsony reggele abban az évben, a gyerekek a szokásos ricsajjal szaladtak az ajándékokhoz. De mindenki megállt, amikor Jaydan rátalált a kocsira. Talpra ugrott, szeme csak úgy csillogott az izgalomtól, mindkét kezét az égnek emelte, és sikítozni kezdett örömében: „Tudtam! Tudtam!”. Jaydan aztán az ölembe vetette magát, és Dannek is és nekem is megköszönte, mielőtt elkezdett volna játszani vele. A menyünk mondta aztán, hogy hónapok óta imádkozott a kis Jayden azért az autóért, még a polcot is üresen hagyta, hogy oda tudja majd tenni… ha megkapta.

Ez a hit. Ez a hálaadó ima. Arra emlékeztet, amikor Jézus feltámasztotta Lázárt a halálból. Míg a barátja még a sírnál volt, Jézus imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál” (János 11,41B). Ne feledd a sorrendet! Hálaadás a csoda előtt jön. Jézus imádkozott, majd hálát adott Istennek azért, amit tenni fog. Jézus tudta. Nem akarta látni előbb a csodát, mielőtt hálát adna Istennek. Hálája a csoda előtt jött hite tárgyaként.

Kíváncsi vagyok azért, mit gondolt és érzett akkor Jézus. Úgy értem, feltámasztani valakit a halálból azért nem kis dolog. Jézus volt Isten… de egyben ember is. Átsiklott-e bármiféle kétség szívén vagy agyán? Ha mégis, képes volt félretenni azt, és bízni az Atyában, így mutatva hitét és bizonyosságát, hogy a csoda úton van. Nekünk is ezt kéne tennünk. Isten arra vár, hogy szétossza áldásait egy hiten alapuló életben. A Zsidókhoz írt levél 11,6 mondja: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” Néha gyenge és kevés az én hitem. Ekkor keresem fel Jézus szavait a Máté 17,20-ban: „Ő így válaszolt: Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.”

Atyám, ma kevéskének tűnő hittel jövök Hozzád. Hinni akarok benned, Uram. Hitben akarok járni, tudván, hogy minden ígéretedet megtartod, amit valaha tettél. Segíts hitetlenségemen, Uram.

Jézus nevében, ámen

(forrás: http://girlfriendsingod.com/the-miracle-is-on-its-way/, Mary Southerland, fordította: Kiss Erzsébet Janka, )