Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. (Zsoltárok103:12)

"A te háttereddel nem tarthatsz bibliaórát." ... "Te, misszonárius?" ... "Hogy mered elhívni a gyülekezetbe? Mi lesz, ha rájön, hogy volt egy időszak, amikor te sem jártál?"... "Ki vagy te, hogy felajánlod a segítségedet?"

Mint valami kísértet, jön a csípős megjegyzés, a vádló hang, ami süketté teszi a füledet a kereszt ígéreteire. És az arcodhoz vágja a bukásaidat, ami meggátolja, hogy a Fiút lásd, majd otthagy a kétség árnyékával.

Na most őszintén. Gondolod, hogy Istentől jön ez a hang? Isten lenne az, aki emlékeztet téged a múltad szennyére? Gondolod, hogy Isten csak viccelt, amikor azt mondta: "Bűneikről nem emlékezem meg többé" (Zsidók 8:12)

Túlzott csupán, amikor azt mondta, hogy olyan messze veti el a vétkeidet, mint amilyen messze van napkelet napnyugattól? Azt hiszed, hogy egy ilyen kijelentés után, hogy "Megbocsátom gonoszságaikat"

(Zsidók 8:12) majd minden egyes alkalommal, amikor segítségért folyamodsz Hozzá, az orrod alá dörgöli azokat?

Természetesen, nem teszi. Téged és engem, időnként kell, hogy emlékeztessenek Isten természetére, megbocsátó természetére. A feltételhez kötött szeretet ellentétben áll Isten természetével. Ugyanúgy, ahogy a te természeteddel is ellentétben áll, hogy fát egyél, és ahogy az én természetemmel ellentétben áll, hogy szárnyakat növesszek, ugyanígy Isten természetével is ellentétes az, hogy a megbocsátott bűnöket felhánytorgassa.

Látod, Isten vagy a tökéletes kegyelem Istene ... vagy nem Isten. A kegyelem megbocsát. Pont. Ő, Aki a tökéletes szeretet, nem tud haragtartó lenni. Ha mégis ezt tenné, akkor nem lenne tökéletes szeretet. És ha Ő nem a tökéletes szeretet, akkor jobb, ha most röngtön abbahagyod az olvasást, és elmész horgászni, mert ez azt jelentené, hogy mindketten tündérmeséket kergetünk.

Én azonban, hiszek szerető megbocsátásában. Hiszek a kegyelmes, szörnyű memóriájában. Gondolj csak bele. Ha nem bocsátana meg, hogyan imádkozhatnánk? Hogyan énekelhetnénk Neki? Hogyan merészelnénk  a jelenlétébe lépni, ha abban a pillanatban amikor meglát, a szörnyű múltunk jut eszébe? Hogyan léphetnénk be a tróntermébe az önzésünk rongyaiban? Nem léphetnénk be.

És nem tesszük. Olvasd el Pálnak a Galatákhoz írt leveléből ezt a részt, és figyeld, ahogy megemelkedik a pulzusod: "Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra" (3:27).

Igen, jól olvastad. Krisztust öltöttük magunkra. Ahogy az egyik dalban is énekeljük: „Egyedül az Ő igazságába öltözve, szeplőtlenül állunk trónja előtt."

Azt mondod ez szemtelenség? Szentségtörés? Az lenne, ha az én ötletem volna. De nem az enyém, hanem az Övé. Nem akkor vagyunk szemtelenek, ha elámulunk ezen a csodálatos kegyelmen, hanem akkor, ha visszautasítjuk. Nem akkor vagyunk szentségtörők, ha azt állítjuk, megbocsátott, hanem akkor, amikor hagyjuk, hogy az ólálkodó tegnapi bűnök meggyőzzenek arról, hogy Isten megbocsát, de nem felejt.

Tégy magadnak egy szívességet. Tisztítsd ki a pincédet. Takarítsd ki az alagsort. Fogd azokat a római szögeket és deszkázd be az ajtót.

És ne felejtsd el... Ő elfelejtette.