„Imádkozzatok szüntelenül.” 1 Tessz 5,17

- Még mindig vele beszélsz? – kérdeztem Kaitlyn lányomtól. Barátnőjével csevegett, szerintem már órák óta pötyögtetve a telefonját.

Bólintott, és folytatta a pötyögtetést.

- Egyszerűen nem értem, miről tudtok annyit dumálni. Sosem hagyjátok abba? – kérdeztem.

- Sosem – válaszolta büszkeséggel a hangjában. – Igazából sosem fejezzük be a beszélgetést, nem búcsúzunk el. Legfeljebb néha szünetet tartunk, aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Rosszalló arckifejezéssel jegyeztem meg, hogy ha nem erőlteti meg magát, és nem hagyja abba az sms-ezést, esetleg mindenestül lemondhat a telefonhasználatról jó hosszú időre.

Nem volt harag, mindketten kuncogtunk, mikor zsebre vágta a telefonját.

Ahogy felidéztem válaszát, elgondolkoztam saját beszélgetéseimen – főleg Istennel. Hogyan alakulna Istennel való kapcsolatom, ha sosem mondanék Áment? Ha a beszélgetésünk egész nap tartana, és egy-egy kis szünet után ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, vagy új témákra térnénk rá?

Mai igénkben Pál arra ösztönöz, hogy állandóan imádkozzunk. Nem azért mert Isten elvárja, hanem a mi lelkünknek jó, ha állandóan a közelében érezzük magunkat. Ha egész nap beszélgetünk Istennel, behívjuk életünk minden apró eseményébe. Neki persze nincs arra szüksége, hogy mindig informáljuk gondjainkról, kívánságainkról, hálánkról. Nekünk lesz jó, mi részesülünk kegyelemben, mert állandóan átélhetjük jelenlétét.

Miközben szívem felujjongott a lehetőségtől, hogy folytonosan együtt lehetek Istennel, az agyam már a megszervezésen problémázott. Mégis hogy tudnék egész nap imádkozni, mikor annyi más gondolaton jár az eszem? Hogyan figyelhetnék az imádságra a napi káosz közben, ami a tennivalókból, a napi feladatokból, idegeskedésekből, gyermeknevelésből, elfoglaltságokból összeáll?

A szüntelen imádkozás nem azt jelenti, hogy egyfolytában térden állok összetett kezekkel, és nem csinálok semmi mást. Imádságos lelkületet jelent. Annak állandó tudatát, hogy Isten jelen van mint egy hűséges barát, aki részt vesz az életemben, aki egy sms-nyire van tőlem. Egy jó barát, akivel mindig folytathatom a beszélgetést, tudva, hogy állandóan elérhető.

Ezt olvassuk az 1Tessz 5,16-18-ban: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatok javára Krisztus Jézusban.” Az imádságos lelkület azt jelenti, hogy az örömre és a hálára összpontosítunk. Amikor a rossz helyett a jóra figyelünk, kifejlesztjük lelkünkben a hála attitűdjét. Ha a szívünk Isten iránti hálával van tele, észrevesszük, hogy egyre többet szeretnénk Vele beszélgetni, és egyre inkább felismerjük szent suttogásait. Tudnunk kell, hogy a Sátán minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy megszüntesse imádságos, hálás attitűdünket. Tudja jól, hogy minél több időt töltünk Istennel való beszélgetésben, annál jobban fogunk kötődni Hozzá, annál jobban fogunk teljes szívünkkel bízni Benne.

Én meg tudom akadályozni, hogy a lányom vég nélküli sms-ezést folytasson, de nincs senki, aki meggátolhatna abban, hogy folyamatosan beszélgessek a Mindenhatóval. Semmi nem állhat útjába vele való együttlétünknek, ha mi magunk nem hagyjuk. Az imádság olyan beszélgetés, amit érdemes állandóan folytatni, anélkül, hogy kimondanánk az Áment.

Uram, éleszd fel bennem a vágyat, hogy egész nap beszélgessek Veled, és érezzem, hogy Szentlelked vezet ebben. Jézus nevében, Ámen.

Tracey Miles: Never Say Amen,Encouragement for today, 2015.07.14.,fordítás:eszmelkedesek.blogspot,