„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!

Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.

Mégis te vagy a Szent, aki a trónon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.” Zsolt 22,2-4

Hason feküdtem, kétségbeesve ütöttem öklömmel a padlót.

Oly mély volt a fájdalmam, eszembe se jutott, hogy felébreszthetem 4 éves 9 hónapos ikreimet, akik a szomszédos szobában szunyókáltak. Ki akartam szakítani magam ebből a helyzetből, visszatérni a ruhahajtogatáshoz, a szétszórt játékok összeszedegetéséhez. De nem ment. Ott maradtam a földön borzalmas emlékek tengerében fuldokolva.

Fölvillant egy kép: egy fiú, kezében fegyver, tanárunk vérbe fagyva haldoklik az osztályterem padlóján. A tíz évvel ezelőtt történt szörnyűség mentális képei behatoltak fiatal feleség- és anya-énem valóságába, és újra meg újra kiváltották a poszttraumás stressz fojtogatását.

Bár szerettem Istent, bizalmamat Benne már jóval azelőtt elvesztettem. Inkább elviseltem a félelmet, mint hogy bízzak egy olyan Istenben, aki megengedi, hogy ilyesmik történjenek. De hiába töltöttem hosszú éveket azzal, hogy legyűrjem magamban a félelmet. A szörnyű jelenet, aminek gyermekként tanúja voltam, rettegést váltott ki bennem, és ez mindegyre felszínre tört. Együtt járt vele a kimerülés, mert mindent megtettem, hogy világomat és gyermekeim világát biztonságos hellyé tegyem.

A véget nem érő órák, mialatt igyekeztem szervezni, irányítani, védelmezni kis családom életét, megtörték testemet, lelkemet. Sérült személyiség voltam, a szétesés szélén.

Akkor ott, kiborulásom közepén, mint leheletnyi ihlet, beugrott egy ige. „Mégis te vagy a Szent…”

Nekünk, akik állandóan küzdünk a félelemmel, nincs is talán fontosabb szó a Bibliában, mint az, hogy: mégis.

A mégis azt jelent, hogy még nincs vége a történetnek.

A mégis azt jelenti, hogy mindjárt lapoznak egyet.

A mégis azt jelenti, hogy Isten másként látja.

Alapigénkben azt olvassuk, hogy Dávid úgy érezte, Isten távol van és érzéketlen, nem is figyel rá. Dávid pedig, akárcsak te vagy én, erős félelemmel küzdött. De ő mindennek ellenére egy erőteljes mégissel tudja folytatni. Egy nagy MÉGIS-sel: „Mégis te vagy a Szent…”

Egy dologban biztosak lehetünk: Isten sosem használja a félelem taktikáját, hogy szentté tegyen minket. Ő nem alacsonyodik le ilyen eszközökhöz. Ha viszont ez igaz, akkor nincs okunk pánikra. Ne aggódjunk attól, hogy a dolgok kifutottak Isten kezéből. Ne szorongjunk az ismeretlentől. Maradjon csak a nyugodt, bizalmas vallomás, hogy Isten most is szent.

És ebben a szentségben igazgatja az egész teremtett világot, benne téged, engem és szeretteinket.

Isten nem csak a nyugodt, békés dolgok Istene. Nem csak akkor Isten, mikor boldogságban, biztonságban élünk és vagyunk. Ő Isten a káoszban is. Isten a bíróságon, a sürgősségi osztályon, a váróteremben, a beszélőben.

Ő mindig szent. Most is.

Jöhet baj, de Isten mégis szent. Az Ő uralma leveszi rólunk a nyomást, hogy nekünk kell irányítanunk néha ijesztő körülményeinket, és kapaszkodnunk olyan dolgokba, amiktől jobb létet várunk. Isten jelentkezni fog, mikor itt az ideje, élhetünk hát félelem nélkül.

Bárcsak tudnánk akkor is, amikor túl nagy a nyomás, amikor a padlóra zuhanunk, vagy úgy érezzük, kihullott kezünkből a gyeplő, hogy Isten szent: nem téved, nem követ el hibát, mialatt a teremtett világot irányítja.

Istenem, túl sok mindentől félek. Túl nagy rajtam a nyomás, és ettől úgy érzem, nem tartod kézben a dolgokat. Te tudod legjobban, hányszor próbálom én magam megmenteni kis világomat. Sokszor túlszervezem gyermekeim és szeretteim életét, mert attól félek, nem vigyázol Rájuk. De bármilyen sötétnek tűnik a környezet, bármilyen rémisztőknek a gondjaim, Te szent vagy. Köszönöm Neked, hogy szent vagy, és ezért minden pillanatban gondot viselsz ránk, igazgatod dolgainkat. Szeretnék megpihenni ebben a biztos tudatban. Jézus nevében, Ámen.

(Susie Davis: Where’s God When I’m Afraid, Encouragement for today, 2015.05.27., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,