A megtört, idős asszony már felkelt kora reggel, mint minden vasárnap, amikor unokája látogatta meg.

Kendője eltakarta keskeny arcát, amire a hosszú évek keserű nyomai mélységes barázdát róttak.

Sokat dolgozott életében. Nevelte az unokákat, köztük azt is, akit most annyira várt.

Ez az unoka volt a legkedvesebb számára. Ő volt az a beteges, törékeny kislány, akit éjjelenként orvoshoz kellett vinni, s kinek a szeretete tartotta még életben.

Elmúlt már kilencvenhét éves, mégis megirigyelhette volna bárki, emlékező képességét és élni akarását.

Sokszor ránézett az óramutatóra, hátha jobban telik az idő, de azon csak vánszorogtak a percek.

Sóhajtott egy nagyot, és érezte szívében azt a nyilalló fájdalmat, mitől szabálytalanná vált néha a dobbanás. Túlságosan fáradt volt már, de élni akart még.

Végtelenül szerette azt a gyermeket, akinek esténként számtalan mesét mondott, beleszőve az élet megmagyarázhatatlan dolgait, amik néha fájdalmasak is tudtak lenni.

A sarokban hunyászkodó csendet az ajtó nyikorgása törte meg. Belépett rajta a mosolygó unoka, aki imádta meglátogatni, drága nagymamáját.

Istent, mindig arra kérte, hosszú életet adjon neki, hogy valamelyest megtudja

köszönni azt a sok-sok szeretetet amit a nagyitól kapott.

-Mama, hát itt vagyunk-szólt az unoka. Keze a ráncos kézhez ért és csókokkal borította azt.

Ez a kéz volt az, ami oly sokszor simogatta göndör fürtű haját és végtelen gyengédséggel óvta minden veszéllyel szemben.

Ezt a kezet nem engedhetem el soha, gondolta az unoka.

Nélküle mit sem ér az életem. Van családom, vannak gyermekeim, de angyalom, csak egy, és ilyen angyalt nem lehet találni úton- útfélen.

Talán csak egyszer adódik meg az ember életében, hogy megajándékozza vele a sors...

-Nagyi, én nagyon szeretlek, ugye tudod?

Köszönöm Istennek, hogy nekem adott téged és ily sokáig itt lehetsz velem- mondta az unoka

-Én, is köszönöm, hogy ilyen unokát kaphattam tőle-

rebegte könnyes szemekkel a nagymama.

- Igen mama, Isten mindkettőnket szeret, mert jók vagyunk hozzá és aki jó hozzá, azt megjutalmazza szeretetével.

A két arc egymáshoz simult és a legördülő könnycseppek egymás útját keresztezték mindaddig, míg szét nem váltak a legörbülő ajkakon, ahol némán tisztelegtek a kitárulkozó szeretet előtt.

Nincs megfelelő szó arra az érzésre, ami ott vibrált a két ember között. Egy láthatatlan fonál volt az, ami összekötötte őket és nem engedte el az egymásba fonódott kezeket, mert azok egybetartoztak, s mit csak egyetlen dolog választhatott el, a halál, a halál, akinek nincs szíve, mert ha lenne, örök életre bírná azt a -kéz a kézben- mozdulatot...

Próza-fotó:Kun Magdolna

Szeretett nagymamámra emlékezve, aki a világ legcsodálatosabb nagymamája volt.