„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét.” 2 Tim 1:7

Ott álltam a sziklafal szélén, mindkét kezemmel a vékony rúdba kapaszkodva. Egy régi gyermekdal jutott eszembe, ahogy túl a szikla peremén a két működő vulkánból előtörő füstcsíkokat néztem.

Cidri cica, cidri cica...

El Salvadorban voltam a polgárháborúban árván maradt gyermekekkel. King Castle volt a kedvenc helyük, s egy nehéz nap végén néhány gyermek és egy segítő felcipelt engem is a káprázatos látványt ígérő sziklára.

„Ugorjon!” - kiabálták. Közben a mélyben lévő kráterre mutogattak, ami egyszerre vonzott és töltött el rémülettel. Felhívták a egy lent köröző csónakra, hogy bátorságot merítsek. Aztán egyenként megragadták a botokat, és ellökték magukat a szikláról, majd pillanatok múltán nagyot csobbantak a lenti tóban.

Munkatársaimra néztem. Egyikük sűrű fejmozdulatokkal integetett: hajrá.

Megragadtam a rudat, éreztem, hogy remegnek a térdeim. Behunytam a szemem, ellöktem magam, s egy kiáltással zuhanni kezdtem. Nagy csobbanással értem a jéghideg vízbe. Fejem fölött gyerekek kiabáltak, tapsoltak nekem. De alig hallottam őket elragadtatásomban.

Akkor ott nem is annyira magától az ugrástól féltem, mint az ismeretlentől. A folyamat néhány eleme ismerős volt: a víz, a műugrás, de a magasság és a vulkánok közelsége minden biztonságérzetemtől megfosztott.

Hasonlót éreznek néha a tinédzserek szülei. Mikor három gyermekem elmúlt tizenhat éves, hirtelen sokminden megváltozott. Voltak ismerős elemek, de egy csomó új dolog is bekerült a folyamatba: autóvezetés, találkák, a szabadság igénye. Ragaszkodni akartam a megszokotthoz. Én vagyok a főnök, az lesz, amit mondok. Nem érdekel, másoknak hányra kell otthon lenni, a te kötelező hazaérkezésed időpontja nem változik.

Egyik nap észrevettem, hogy legidősebb lányom, Leslie, elzárkózik előlem. Nagyon fájt. Tizenhat éves volt, és minden okom megvolt, hogy büszke legyek rá. Kincsként őriztem a kapcsolatunkat, ezért nagyon zavart a hallgatása.

Aztán rájöttem a probléma gyökerére. Bennem volt a hiba. Félelemből neveltem.

Cidri cica, cidri cica…

Nem azért mondtam neki nemet, mert a jelleme vagy a magatartása bizalmatlanságra adott volna okot, hanem azért, mert féltettem a rossz hatásoktól, attól, hogy elmenjen, hogy kézbe vegye a maga sorsát. Láttam néhány tinédzsert, akik részt vettek életmód-változtató programjainkon, s megijedtem tőlük. Ezért szorosabban tartottam a lányomat. Nem távolodhatott el egy arasznyira sem.

Noha húsz éven át serdülőkorú fiatalok ezreivel dolgoztam, a magaméval nagyot hibáztam. Nem gondoltam arra, hogy amikor Leslie-vel bánok, abból induljak ki, milyennek ismerem őt. Hagytam, hogy a félelem alakítsa a kapcsolatunkat.

Még ennél is rosszabb, hogy viselkedésemet úgy értelmezhette, hogy nem bízom benne.

Azon a napon felléptem a tinédzsert nevelő szülők sziklájára, és körülnéztem. Számbavettem az ismerős dolgokat. Leslie jó döntéseket szokott hozni. Lassan nővé érik. Nem volt tökéletes, de nagyon igyekezett a helyes úton járni, nem az én kedvemért, hanem saját meggyőződéséből.

Néha rémisztő dolog szülőnek lenni. Lazítani a gyeplőn nagyon nehéz, de egyik legfontosabb hozzávaló a magabiztos, jellemes felnőtté válás receptjében.

De mi van, ha visszaél a bizalmammal? Ereszd el a gyeplőt. Engedd, hogy vállalják a felelősséget tetteikért. Aztán hagyd, hogy visszanyerjék a bizalmat.

Ma már Leslie 28 éves férjes asszony, ügyvéd, várja első gyermekét. Szívesen mondanám, hogy azóta soha nem féltem szülőként, ám ez egyszerűen nem lenne igaz. De legalább helyén tudom kezelni a félelmemet: nem más az, mint egy hasztalan reakció, ami eltorzítja a valóságot, elhomályosítja a döntéshozatalt.

Azzal, hogy hátraléptem, s egészében tekintettem át a képet, lehetővé vált, hogy igent mondjak a fejlődési lehetőségekre – esélyt adjak magamnak szülőként és a gyermekemnek serdülőként.

Édes Istenem, segíts, hogy tisztán lássam a gyermekemet. Ha korlátokat kell felállítanom, add, hogy szeretettel és bölcsességgel tegyem. Ha itt az idő arra, hogy bátorítsam gyermekem önálló fejlődését, nyújtózkodását, hadd legyek elég bátor, hogy elengedjem. Köszönöm Neked gyermekem sorsát. Köszönöm, hogy van egy terved serdülő gyermekem életére. Ebben a tervben akarok bízni. Jézus nevében, Amen.

(Encouragement for today, 2010.06.17., T. Suzanne Eller. www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,