„Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” Róm 8,28

 Nemrég egy ismerősöm megkérdezte, szoktam-e csalódást érezni. Mondtam, hogy igen, s igyekeztem valami kegyes magyarázatba göngyölni a válaszomat. Másnap aztán bekövetkezett. Egy igazi nagy csalódás vágott fejbe, s szorította össze a szívemet. Volt egy felkérésem még korábbról, hogy vegyek részt előadóként egy igazán jelentős rendezvényen, egyik legmeghatározóbb lett volna az életemben – aztán minden felborult.

Meghívtak, lelkesedtem, fontosnak, megbecsültnek, sőt bennfentesnek érezhettem magam – aztán koppanás, visszautasítás, szomorúság, illúzióvesztés, kitaszítottság. S bár lelkileg szilárd alapokon álltam, jól esett kimondani, hogy: „azt a rohadt…!”

A dolgok néha megrohadnak. Csalódások érnek, amiktől úgy érezzük, Isten nem a javunkra dolgozik, nem úgy, ahogy alapigénkben ígéri. Már épp újra ki akartam mondani, amit az előbb, amikor pillantásom a már hetek óta a konyhapulton álló befőttesüvegre esett. Kislányom, Brooke, talált pár hete néhány hernyót, berakta őket az üvegbe, s azóta is gondjukat viseli. Ami annyit jelent, hogy szeretetteljes pillantásokkal illeti őket a celofán alatt.

Ha hiszitek, ha nem, a hernyók bebábozódtak ebben az idegen környezetben. És mikor épp ki akartam újra mondani, hogy „azt a rohadt…!”, az üvegre néztem, s a szó a torkomon maradt.

A bábok üresek voltak.

Gyönyörű pillangókra számítva bizony összezavarodtam, mikor megvizsgáltam közelebbről kislányom reménykedésének eredményét.

Molyok voltak. Apró éjjeli lepkék.

Nyeltem egyet. Még egy csalódás a mai napra.

Tényleg?

Mikor Brooke felfedezte a lepkéket, sugárzott a boldogságtól. Kézenfogva kivezetett a házból, másik kezében az üveget vitte, aztán kint leszedte a kötöző gumit, a celofánt, s együtt néztük, ahogy az apró, leheletvékony szárnyacskák megrebbennek, verdesnek egy kicsit, majd repülni kezdenek, ki az üveg száján.

Hmmm.

Néztem Brook felhőtlen örömét, s tudtam, teljesen mindegy volt neki, hogy molylepkék vagy pillangók kelnek ki a bábokból. A földön csúszó-mászó lények a repülés ajándékában részesültek. Megdolgoztak érte, de kiszabadultak, s elszálltak a levegőben.

Arra késztettek ezek a kis teremtmények, hogy elmosolyodjam.

Elhatároztam, hogy elengedem a csalódásomat, s arra figyelek inkább, milyen jót hoz ki Isten abból, hogy elmarad a szereplésem. Azt nem tudom, miért kaptam a csodálatos ajánlatot, és miért vették el tőlem. De azt tudom, hogy inkább abban gyönyörködöm, ami van, és ami lesz, mint hogy fuldokoljak azért, ami nincs. Végül is csak addig rohadt érzés a csalódás, amíg hagyom, hogy az legyen.

Uram, köszönöm irgalmadat és türelmedet, amivel fejlődésem tökéletlen útján kísérsz. Bocsásd meg, hogy olyan könnyen átadom a szívemet a csalódásnak. Állítsd helyre a perspektívámat, és segíts meglátnom mindazt, amit életre hívsz bennem. Jézus nevében, Ámen.

 forrás: Lysa TerKeurst