Ismerjük a történetet a férfiról az afrikai őserdőben. A vezetője előtte lépkedett macsétával a kezében, hogy lecsapkodja a magasra nőtt gyomokat és a sűrű aljnövényzetet. Az utazó kimerültnek érezte magát, melege volt, idegesen megszólította: „Hol járunk? Tudja egyáltalán, hova vezet engem? Hol van az út?” A tapasztalt vezető megállt, hozzáfordult, és ennyit mondott: „Én vagyok az út”.

Hányszor feltesszük mi is ezt a kérdést Istenhez fordulva: „Merre viszel? Hol van az út?” És mint az utazó a történetben, mi sem kapunk egyenes választ. Néha megsejtet valamit, de bővebb útmutatást nem ad. Ha válaszolna, megértenénk? Tudnánk, épp hol tartunk? Nem. Mint az utazó, mi is idegenek vagyunk ebben a dzsungelben. Ahelyett hát, hogy válaszolna, Jézus sokkal nagyobb ajándékot ad. Önmagát.

Felszámolja a dzsungelt? Nem. A növényzet továbbra is nagyon sűrű.

Elűzi a vadállatokat? Nem, a veszély továbbra is körülöttünk ólálkodik.

Jézus nem a dzsungel megváltoztatásával ad reményt, hanem azzal, hogy nekünk adja Önmagát. És megígérte, hogy ez végig így marad. „És én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Ne feledkezzünk meg erről az ígéretről. Mindnyájunknak szükségünk van rá. Mert mindenkinek szüksége van reményre.

Talán te épp most nem érzed ezt. Dzsungeled virágos tisztásba váltott. Ha így van, gratulálok. De ne feledd: nem tudjuk, mit hoz a holnap. Nem tudjuk, merre visz az út. Talán a kanyar után temető következik, vagy egy kórházi ágy, egy kiüresedett fészek. Egy karnyújtásnyira lehetsz a dzsungeltől.

Lehet, ma nem kell megújítanod a reménykedést, de holnap már szükséged lehet rá. És tudnod kell, kihez fordulj.

Vagy persze lehet, hogy most van szükséged a reményre. Tudod, hogy idegen neked ez a hely. Tudod, hogy nincs hozzá megfelelő felszerelésed. Kell valaki, aki ki tud vezetni innen.

Ha így van, kiálts a Pásztorért! Ő ismeri a hangodat. Várja, hogy szólítsd.

From Traveling Light,Copyright (W Publishing Group, 2001) Max Lucado, Upwords with Max Lucado,