„Mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” Zsolt 25,5,

Hónapokig dolgoztam rajta, nagy reményekkel, bízó várakozással.

Egy szempillantás alatt összeomlott. A hír hegyes késként a szívemig hatolt, álmaimat apró darabkákra vagdosta.

Olyan nagy volt a csalódás, hogy nem tudtam az érzéseimen felülemelkedni. Fáradhatatlanul dolgoztam ezen a projekten, és most kiderült: hiába. Csalódást és elutasítást éreztem.

Aztán ez az érzés ingerültségbe fordult, majd sértődöttségbe. Úgy éreztem, ez nem fair.

Miért nem hallgatta meg Isten a kéréseimet? Miért ültette a szívembe egy álom csíráit, ha aztán hagyja, hogy kitépjék onnan? Miért engedte, hogy ez megtörténjék? Miért velem történt meg?

Tudtam, hogy pozitívan kéne hozzáállnom, hogy nem kéne feladnom, de úgy éreztem, erre képtelen vagyok!

Kérdések zakatoltak az agyamban. Mi értelme lenne? Miért próbálkozzam újra? Ha Isten ilyen sokáig nem teljesítette a kérésemet, miért folytassam?

Hagytam, hogy az érzéseim felülírják a hitemet.

Csak az járt az eszemben, mit érzek a kudarc miatt, és nem az, vajon mit tesz közben Isten láthatatlanul. Úgy éreztem, igazságtalan a helyzet, és nem gondoltam arra, hogy mindig Isten útjai a legjobbak. Vágytam az azonnali eredményre, és nem bíztam Isten mindig tökéletes időzítésében.

Mivel rájöttem, hogy érzéseim útját állják hitemnek, a 25. zsoltárhoz fordultam iránymutatásért. A zsoltáros szavai átmosták a lelkemet.

1. vers: „Uram, lélekben hozzád emelkedem!”

Csüggedt voltam, reménytelen, úgy éreztem értéktelen vagyok, elutasítottak. Ezért szívemet kiöntöttem Istennek. És Ő figyelt rám.

2. vers: „Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim!”

Isten figyelmeztetett, hogy Benne bízzam, ne pedig valami álomban vagy vágyban. Ne a világ szempontjaiban. Ne a saját képességeimben. Ne az én időzítésemben. Ne a saját elképzeléseimben. Csak Benne bízzam. Isten elé hoztam imádságban ellenségeimet: az olyan nehezen megfogható érzéseket, mint a kételkedés, az elbizonytalanodás, az összezavarodás, a csüggedés.

3. vers: „Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!”

Függetlenül attól, hogy beteljesülnek-e elképzeléseim, nem szégyenülök meg, mert Isten az én Istenem. Még ha tervei ütköznek is az én álmaimmal, tudom, hogy akkor is betartja örök ígéreteit.

4-5a vers: „Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem.”

Ezek a szavak megállítottak. Kezdtem racionálisan gondolkozni. Miért vertem a fejem a falba? Miért emészt a szorongás, a frusztráció? Hagytam-e, hogy Isten mutassa az irányt az utamon? Isten gyöngéden figyelmeztetni akar, hogy Ő a tanár, én a diák vagyok.

5b vers: „… mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.”

Ha saját vágyaimra és képességeimre hagyatkozom, biztos kudarc vár rám. Az öröm és a beteljesülés reménye egyedül Krisztusból származhat. Benne legyen a reményem, nem az emberekben, a karrierben, a férjemben vagy a gyermekeimben, az egyházban, az anyagi sikerben, a gondtalan életben vagy a beteljesülő álmokban. Istennel a csalódások lehetőségekké válnak, amik erősítik Belé vetett bizalmunkat. Az első lépés, hogy futtassuk át érzéseinket a hitünk igazságain.

Uram, Te tudod, mi fáj, ismered a csalódást, ami a szívembe szúrt. Segíts, hogy bízzam Benned, ahelyett, hogy engedem, hogy felemésszenek az érzéseim. Erősítsed meg hitemet, hogy uralkodni tudjon érzelmeimen. Ámen.