Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázat kapott, meghalt. A kis fiú egyedül maradt még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában: „már most ki fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ád rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, a kiknél ha megjelent a kis fiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keres itt? takarodjál innen!”

El is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő menő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelő gyerekekre ügyelni. Aki a mai világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldus gyerek jobban érti a mesterségét; az utánok szalad a czifra uraknak, hozzájok keni feni magát piszkos czondráival; azok azután csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a melyikhez ő szegődött. ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s a hogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú egy elsirdogált magában a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bémenni; ő reá sehol sem várnak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sirtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte s azt mondta neki: „édes anyám.”

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél, s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya.

Másnap megint felkereste az jó kofa-asszonyt, a ki láva, hogy olyan bús szegényke, ismét neki adta étel maradékát.

Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötöd nap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól, (nagyobb urat nem mert megszólítani):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.

A hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a minél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s el lenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletre méltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; estve azután azokat is becsukták s ő ismét az utczán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva az utczákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, czukor angyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy eltudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha mellett édes anyjaik keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

temetoben

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, – a ki úgy szereted a gyermekeket; – ha volna szükséged olyan kis szolgára, a milyen én vagyok, vennél engemet magadhoz. …

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a mennyországban. …

Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokra, a kik éheznek és szomorkodnak!