Rendhagyó magyarok
Lőrinczi Hunor és felesége, Végh Teodóra élete a röghöz kötött magyar ember számára szinte elképzelhetetlenül formabontó. Kalandjaik kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődtek egy japán ösztöndíjjal. Mielőtt ugranánk egy nagyot a Föld másik fertályára, maradjunk még Budapesten, ahol a két fiatallal beszélgettünk.

Kétszemélyes csapat
Teodóra a budapesti, fasori gyülekezetben nőtt fel, édesapja, Végh Tamás református lelkipásztor. Már kamaszként is szeretett utazni, érdekelték az idegen kultúrák. A Károli-egyetem angol–japán szakára járt, de egyetemi tanulmányai mellett beiratkozott idegenvezető tanfolyamra is. A képzésen ismerkedett meg az erdélyi származású Hunorral, aki végzős teológusként azért tanult idegenvezetőnek, mert világot akart látni. A két fiatal között szerelem szövődött, összeházasodtak, és két héttel az esküvőjük után már Japánban voltak.

Több mint öt évet éltek a szigetországban, majd két évet utaztak európaiak által ritkán látogatott helyeken. Autó helyett vitorlás hajót stoppoltak, hánykolódtak az óceánon, dolgoztak szerelőként, háziszolgaként, laktak bungalóban, úsztak cápákkal, ettek csigákat és hagyták, hogy átjárja őket az óceán. Teodóra bevállalós, Hunor pedig jó túlélő, ettől lettek ketten jó csapattá – állítják egybehangzóan. Az elmúlt években szükség is volt mindkét tulajdonságra.

A tenger határt szab az ambícióknak
A fiatal pár első állomáshelye Kelet-Ázsia egyik gyönyörű, nyugodt szigete, a Japánhoz tartozó Okinava volt, ahol a szigetlakók főként mezőgazdasággal, cukornád- és ananásztermeléssel, halászattal foglalkoznak. Mindenki szépen, lassan végzi a maga dolgát és nem rohan annyira, hogy ne vegye észre a másikat – meséli a helyiekről Hunor, aki angol és japán nyelvtudás híján először a nyelvet próbálta elsajátítani, majd egy japán–amerikai támaszponton helyezkedett el technikusként. A lelkipásztor azt állítja, egyáltalán nem érezte visszalépésnek, hogy egyetemet végzett emberként konyhagépeket szerelt.
– Nem rangsorolom a különböző munkaterületeket, hiszen mindegyiknek megvan a maga értéke. Miért lenne bármelyik is magasabb pozíció? Mindkettő értékes munka, amit büszkén lehet végezni. Emellett nagyon szeretem a kétkezi munkát, és Okinaván minden napnak megvolt a maga győzelme, például amikor sikerült egy olyan gépet megjavítanom, amihez hasonlót nem is láttam korábban.

Teodóra szerint Okinaván minden leegyszerűsödik, az emberek udvariasak, nem törtetnek és nem sietnek. – Míg a nagyvárosokban a határ a csillagos ég, a kis szigeten a tenger határt szab az ambícióknak. Nyugodt, emberléptékű lüktetése van az életnek, amiből sokat tanultam. Az elején sokszor üresben pörögtem, mindig menni, tenni akartam, csak néztek rám, hogy hova olyan sietős. Rövidesen lelassítottam egészséges ritmusra, megéreztem, hogy mennyivel fontosabbak az emberi kapcsolatok, mint a rohanás. Az óceán és a természet közelsége újdonság volt nekem, nagyvárosi lánynak, aki otthon legfeljebb a ligetben érezhetett meg valamit a természetből.

Az óceán rendje
– Az óceán maga a végtelen szabadság, nem csupán egy nagy víztömeg, hanem valódi természetélmény – mondja Hunor. – A szem nem akad meg semmiben, ha beugrok a vízbe, két dimenzió helyett háromban mozgok, megszűnik a gravitáció, és súlytalanul lebegek. Az óceánban úszni talán az egyik legintenzívebb módja annak, hogy az ember a természetben legyen.

– Nekem az óceán otthonérzést ad – folytatja Teodóra. – Az emberi test nagy százalékban vízből áll, lehet, hogy ezért különösen jó az óceánban lebegni. Nyugalom, rend, szépség és öröm van a vízben, másik világ, aminek részei lehetünk. – Valóban rend van az óceánban – erősíti meg Hunor a felesége szavait. – Ha az ember lemerül búvárkodni és egy helyben figyeli az élőlények mozgását, melyik mivel szöszmötöl éppen, merre halad, észreveszi, hogy mindennek precíz működése van.

– Bárkinek megemlítjük, hogy cápákkal úsztunk együtt, mindenkinek égnek áll a haja – meséli Teodóra, aki szerint a cápa csak az előítéletek miatt félelmetes, mert közöttük úszkálva hamar felismerhető, hogy melyiktől kell tartani és melyik ártalmatlan. Persze vadászó cápákkal nem úszkáltunk, csak azokkal, akik éppen pihentek – teszi hozzá nevetve. A fiatal pár megnyugtat, hogy az embert közel sem eszi meg annyi ragadozó, mint hisszük, és a cápa sem olyan veszélyes, mint elsőre gondolnánk.

A víz alatt nem számít a divat
Hunor úgy véli, hogy a vízben élő állatok figyelmen kívül hagyják az embert, és a víz alatt teljes mértékben jelentőségüket vesztik a külsőségek.
– Az utcán sétálva nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy milyen ruhát viselünk, hogyan áll a hajunk, divatosak vagyunk-e. A víz alá merülve annyi vicces lény, milliónyi szín és forma létezik, hogy egyáltalán nem lógok ki a sorból az ormótlan búvártalpakkal és a maszkkal. Egy hal sem jön oda megnézni, hogy hát ez meg miféle teremtménye az Istennek?

A hajón nincs hová menekülni
A Lőrinczi házaspár az okinavai évek után stoppal utazta körbe Japánt, majd jártak Hawaiin és Tahitin is, utóbbi helyen nem autót, hanem vitorlás hajót stoppoltak, hogy eljuthassanak Új-Zélandra. Egy amerikai férfi éppen legénységet keresett vitorlására, s bár a fiatalok őszintén bevallották, hogy egyáltalán nem értenek a hajózáshoz, Alan felvette őket.

Hatezer kilométert hajóztak együtt a Csendes-óceánon az utazás minden szépségével és veszélyével fűszerezve. – A félelem ugyan nem szokott minket megállítani, de azért voltak félelmeink – árulja el Teodóra. – Nem tudtuk, hogy az ismeretlen kapitány kompetens-e. Vajon nem derül-e ki az óceán közepén, hogy dühöngő őrült? Egy hajón aztán tényleg nincs hová menekülni.

Hunor ismeri Istent...
A kapitánnyal azonban minden rendben volt, más nehézségekkel kellett megbirkózni a nyílt tengeren, például amikor a hajó minden ízében mozgott, hánykolódott a hullámokon és a legénység csak vödörrel a kézben tudott közlekedni a tengeri betegség miatt. A magyar házaspár híre hamar elterjedt a polinéz szigetvilágban. Alen három hónapos útjuk végén azt írta róluk egy ajánlólevélben: Hunor ismeri Istent, Teodóra pedig Istenen kívül még mindenki mást is. Egy idő után ugyanis úgy fogadták az amerikai hajós kapitányt a kikötőkben, hogy te vagy az, aki a magyarokkal hajózol?

Többet, mint amit vállaltak
A fiatalok szavai nyomán megelevenedik előttem az óceán kéksége, Niue szigete, ahol bálnák játszadoznak, és olyan ragyogóan tiszta a víz, hogy lehetetlen megbecsülni, milyen mélyen van a tengerfenék. Miközben Teodóra és Hunor mesélnek a gazdag élővilágról, azon kapjuk magunkat, hogy az emberi kapcsolatokról még alig beszéltünk, pedig életre szóló barátságokat is kötöttek.

Hawaiin például két hónapig szolgáltak egy jómódú családnál kosztért és szállásért cserébe. Bevásároltak, főztek, kertészkedtek, takarítottak, vigyáztak a gyerekekre. Hunor arról beszél, hogy példaértékűnek tartja a hawaii család életét.
– Mindenkivel megosztották, amijük csak van, az ajtajuk mindig nyitva állt. Minket is családtagként kezeltek, kölcsönadták az autójukat, ha kellett, meleg ruhát, ételt és gondoskodást kaptunk tőlük. Nem úgy gondolkoztak a vagyonukról, hogy megszerezték, és az csak az övék, hanem úgy éltek vele, hogy rajtuk keresztül minél többen hasznosíthassák javaikat. Ha valaki belép egy ilyen helyre, önkéntelenül is tiszteli a háziakat. 

Juliet és a körömlakk
Hunor és Teodóra nemcsak gazdagsággal, hanem nagy szegénységgel is találkozott, tongai élményükről így írnak blogjukon: „Kis csónakkal kikötöttünk a parton és besétáltunk a faluba. Poros út, romok, főleg a part közelében.

A templomnak hiányzik a teteje. Esővíztárazók, rajtuk nagy betűkkel, hogy az ausztrál kormány jóvoltából épültek. Malacok, csirkék szaladgálnak. Kiszáradt kertek, száraz kukoricával. Az egyik kerítés mögül kedvesen ránk köszön egy asszony. Kicsit beszélgetünk, elmondja, hogy ő a lelkész felesége, négy éve vannak itt a faluban. Idén januárban az Ian ciklon végigsöpört Tongán és hatalmas pusztítást végzett, az elmúlt 40 év legnagyobb vihara volt. Ez vitte el a templom tetejét és a part menti házakat. Most pedig szárazság van, már két hónapja nem esett az eső. Mindezt mosolyogva, tárgyilagosan meséli, a szegény emberek türelmes, megadó alázatával. Kérdezi, van-e valamink a hajón, amire esetleg nincs szükségünk, szívesen vennék. A kapitányunk hozott magával egy kis csomagot, sampon, szappan és körömlakk van benne, azt odaadja. Juliet (akit nagyon megszeretek, mert papné, mint az édesanyám, még a nevük is hasonlít) felajánlja, hogy van tapa vászna, faháncsból készített kézműves papír, ősi polinéz kézműves munka, nagyon kevesen csinálják ma már, ha meg akarjuk nézni, eladó. Bánt, hogy visszautasítjuk, bár a hajón ilyesmire tényleg nincs szükség és hely. Elbúcsúzunk, de ahogy sétálunk tovább, tanakodunk: a kapitányunk sajnálja, hogy körömlakkot adott egy asszonynak, aki a létszükségleteiért küzd. Talán illetlenség volt. Ezek az emberek túléltek egy ciklont, ami elvitte a házaikat, utána hónapokig nem esik az eső. Milyen küzdelem lehet ilyen körülmények közt talpon maradni? A visszafelé vezető úton újra beköszönünk, ekkor már én kérem, mutassa meg a tapa vásznait, készségesen hozza őket, közben büszkén mutatja a kapitányunknak, hogy már kilakkozta a körmét. Erre mindhárman fellélegzünk, nem volt illetlenség, van itt még életkedv. Ahogy térül-fordul, egy-egy kókuszdiót is felbont és a kezünkbe nyomja frissítőnek. Sugárzik belőle a nyugalom és az életszeretet. Kiválasztom a legszebb vásznat, azt mondja, annyit adjak érte, amennyit gondolok, ez adomány a templom újjáépítésére. Elgondolkodok, vajon mikor téved ide majd a következő vásárló? A hajóra visszafelé a táskánk nehéz a tapa mellé kapott kókuszdióktól és papayától, a lelkünk viszont könnyű és mosolyog, mert Julietben a szárazságban-nehézségben is volt annyi játékosság és ünnep, hogy kilakkozza a körmeit."

Dobszó, ritmus és tánc
Vándorlása alatt a házaspár nyolc hónapot töltött Tahitin, ahol tagjai voltak egy helyi hagyományőrző, törzsi táncokat művelő csoportnak, Teodóra táncolt, Hunor pedig dobolt. Teodóra azt magyarázza, hogy a tahiti zenekarok húsz dobosból állnak, a nők tánca pedig olyan érzéki tánc, amit itthon magamutogatásnak tartanának, így azzal is beéri, ha Budapesten csak a négy falnak mutatja meg. – Ha az ember sok helyet bejár és mindenütt vannak barátai, már sosem lesz egész, mert nem fordulhat elő, hogy mindenki velem lesz, akit szeretek – mondja Teodóra. – A lelkem egy darabja az óceánban maradt, de az óceán egy darabja is itt van a lelkemben.

Összehasonlíthatatlan
Hunor és Teodóra történetei most is csengenek a fülemben. Látom magam előtt a színes világot, amiről meséltek: zátonyok, korallkertek, tonhalak, cápák, csigák, kagylók, virágfüzérek, világvégi titkos menedékhelyek. Nem felejtem intésüket: „Ha átrobogsz valahol turistaként, attól nem változik meg benned semmi. Ha szeretnéd jobban megérteni a világot, akkor hagyd, hogy a hely átsugározzon rajtad. Szánj rá időt, hogy megismerd az embereket, másképpen minden ugyanúgy marad."

Hunor és Teodóra azért indultak világot látni, hogy változzanak. Az biztos, hogy másként tértek vissza, mint ahogyan kilenc évvel ezelőtt elindultak. Azt mondják, felfedezték, hogy a világ nem beláthatatlan, félelmetes hely, hanem hatalmas lakótér. Mindannyiunknak.

Fekete Zsuzsa
Képek: Lőrinczi Hunor