Az evangélikus egyház északi kerületének felügyelőjét a Reformáció 500 konferencia után kértük villáminterjúra a Károli Gáspár Református Egyetemen. Az egyetemi docens arról beszélt a Protestáns Újságírók Szövetsége szervezésében tartott előadásában, hogy az egyházak kommunikációja sürgős reformra szorul. Úgy vélte, fel kell ismerni, hogy míg korábban közös nyelven kommunikált mindenki, vagyis ugyanaz a kultúra, ugyanazok a könyvek és kódrendszer hatotta át a társadalom egészét, addig mára teljesen megváltozott a helyzet. Fábri György szerint az egyházak számára dedikált televíziós platformokon kizárólag az egyház „hardcore" közönségét érik el, vagyis azokat az idős vallásos embereket, akik egyébként is járnak vagy jártak templomba. Hozzátette, hogy a szociodemográfiai sajátosságok miatt az internetes csatornákon sem jobb a helyzet. A szakember szólt arról is, hogy szerinte az egyházak nagy társadalmi kérdésekben „méricskélnek, egyensúlyoznak, öntudatos hallgatásba burkolóznak." Mi a megoldás felé vezető út? A legkorszerűbb média-eszközhasználat értéktartással, de mindez csak akkor megy, ha autonóm az egyház - véli Fábri György.

I N T E R J Ú

- Azt mondta előadásában, hogy reformáció 2017-es, 500 éves évfordulójához közeledve valódi megszólításra van szükség, mert az ötszáz év önmagában nem jelent semmit a világ számára. Hogyan kell kommunikálni, hogy valóban meghallja a világ, de megtartsuk az értékeinket is?

- Az tartom a legfontosabbnak, hogy legyünk őszinték önmagunkhoz. Vegyük számba a valós körülményeket, elsősorban azt, hogy az információs rengetegben, és a minket körülvevő értékkavalkádban nagyon meg kell küzdenünk az emberek figyelméért. Sokat kell tennünk, hogy egyáltalán esélyünk legyen arra, hogy meghallgassanak minket. Ez természetesen kommunikációs technikákat is igényel, de nem ez az elsődleges, hanem az, hogy felismerjük, tudjuk, hogy mi a valódi kommunikációs pozíciónk.

- Ezek szerint nem tartja jónak az egyházak kommunikációs pozícióját?

- Egyáltalán nem, és ez nem a szekularizáció eredménye, hanem a saját nyomorúságunk. Alapkérdés, hogyan tudunk megszólítani, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy a legfontosabb: mi Krisztus Igéjét hirdetjük és nem a sajátunkat. Nem csupán a lelkészink dolga, hogy Krisztust hirdessék, hanem minden hívő emberé, ebben az esetben megnőhetnek az esélyeink.

- Mire gondol?

- Nem azért kell lobbizni az egyházaknak, hogy jobb műsorsávokat kapjanak a tévében vagy a rádióban. Annál sokkal többet ér, ha az egyház iránt elkötelezett és hiteles személyiségek szólalnak meg mindenütt. Ha bármilyen társadalmi vagy egyéb kérdéssel összefüggésben olyan embert szólít meg a média, aki az adott kérdésben jártas, de egyébként egész életével Krisztust hirdeti, akkor be lehet kerülni a főműsoridőbe. Legyen tanúságtévő hite a sportolónak, a tudósnak, a helyi politikusnak, hogy kifejezhesse azt, hogy amit tesz, azt Isten dicsőségére teszi. Remélem, nem bántok meg senkit, amikor azt mondom, azzal nem sokra megyünk, ha délelőttönként a vallási műsorsávban idős nénik nézegetik egymást.

- Vagyis fontosnak tartja az egyetemes papság szerepét. De vajon érti a világ, amit és ahogyan beszélünk?

- Luther érthetővé tett egy olyan szöveget, amit a többség nem értett. Elérhetővé tette a német nyelvű bibliát. Nekünk sincs más dolgunk, hogy érthetővé tegyük, a mai kor nyelvére fordítsuk az egyház üzenetét. A hagyománytiszteletet nem abban látom, hogy ugyanazt ismételgetjük ötszáz éve, hanem azt, hogy a Szentíráshoz, a tanításhoz való megingathatatlan hűséget mai nyelven mondjuk el. Ezen azt is értem, hogy kellőképpen érzékenyen, prófétaian, ismeretátadóan mondjuk el a sziklaszilárd tanítást.

- Felkészültek a lelkipásztorok arra, hogyan kell mai nyelven kommunikálni?

- Az evangélikus hittudományi egyetem nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minél inkább felkészítse a lelkészeket, de valószínűleg érzik, tudják, hogyan kell beszélni, hiszen benne élnek a gyülekezetekben. Abban látom a megoldandó feladatainkat, hogy a lelkészeknek legyen módjuk felkészülni a különböző kommunikációs helyzetekre, és ne kelljen olyan terheket vinniük, ami nem a lelkészi munka sajátja. Ma egy lelkész kiváló építésvezető, menedzser, pályázatíró és sok egyéb kell, hogy legyen, ami nem helyes, és segítséget kell nekik nyújtani ezekben a feladatokban. Megint az egyetemes papságra térnék vissza: a presbitereknek, világiaknak, gondnokoknak nagyon komoly feladatuk van, hiszen közös felelősségünk az egyház ügyeinek vitele.

- Már több helyen szóvivőket vagy profi kommunikátorokat alkalmaznak az egyházak, a világ szemében mégis skatulyába vannak szorítva, ahogyan ön is mondta az előadásában: a református egyház, a nemzet egyháza, az evangélikus a trendi egyház.

- Talán azért, mert nagyon szűk azoknak a köre, akik megszólalnak az egyház nevében és ők is csak egyes médiacsatornákon beszélnek. Ha minden egyháztagunk megszólalna, és vállalná, hogy evangélikus vagy református, akkor az egyház sokszínűsége, az igazi mély üzenete is jobban átjönne és előbb-utóbb eléri majd a média ingerküszöbét is. Akár az oktatásban, a diakóniában, az önkéntességi akciókban rendkívül komoly szerepük van az egyháztagoknak és nem csak az egyházi elöljáróknak. Bátorság kell a hívő embereknek, hogy felvállalják: hívő emberként teszik a jót, én ebben látom a kulcsot.

- Miért van az, hogyha megkérdezünk világi embereket, tudnak egy-két számukra hiteles embert – Pál Ferenc, Böjte Csaba – említeni a katolikus egyházból, akiknek pontosan értik a szavait, de a protestáns egyházakból nem?

- A katolikus egyház a domináns népegyház Magyarországon, nekünk kisebb a merítésünk, de nem akarom erre fogni. Talán nem volt elegendő bátorság bennünk. Személyesen is több református és evangélikus lelkészt ismerek, akiben megvan az elhívottság, képesség és készség, hogy kiálljanak a világ elé, csak valahogy nem merjük, mi mint egyház vállalni, hogy ezeknek az embereknek, testvéreknek, szolgálattevőknek megteremtsük erre a lehetőséget. Talán a média sem igazán fogékony még arra, hogy megszólítsák a nagy igehirdetőinket, de az bizonyos, hogy a protestáns egyházaknak bátrabbnak kell lenniük ebben a kérdésben.

- Nem lehet, hogy inkább attól félünk, nehogy protestáns celebekké váljunk?

- Kishitűség van bennünk, pedig nem kellene. Isten igéjének hirdetésében, nem katolikusokra, reformátusokra vagy evangélikusokra van szükség, hanem elhívott, hiteles, hittel megszólaló keresztyén emberekre. Sokan élnek ilyenen közöttünk, és szabadabbnak kellene lennünk a sok szervezeti – adott esetben – visszafogó, taktikázó emberi logikánktól.

- Egy felmérés szerint az internetes fórumokon vallásos tartalmakat az olvasóknak csupán a négy százaléka olvas, mit kellene tenni, hogy mégis csak el lehessen juttatni az üzenetet?

- Mondjunk, írjunk olyat, amit érdemes elolvasni! A tartalom a lényeg. Ne igazodjunk ahhoz, hogy melyek népszerű megközelítések. Ne aszerint beszéljük, hogy patikamérlegen kimérjük szavainkat, - mint például a migráns kérdésben – nehogy baj legyen. Merjük mondani, amit az Úristen a szánkra adott, és akkor azt sokan fogják olvasni. 

Fekete Zsuzsa