A Királyok második könyvének ötödik részében egy dicsőséges arámi hadvezérről olvashatunk. A történet kezdeti része tulajdonképpen nagyon szokványos. A Szentírás több királyt és hadvezért is megemlít, akik nagy katonai sikereket arattak, akiktől az ellenség rettegett, s már a puszta jelenlétük is meghatározta a csata végső kimenetelét. Ilyen volt az egyik legsikeresebb, ha nem a legsikeresebb király és hadvezér Dávid, és Jóáb, Dávid hadseregparancsnoka is. De ilyen volt Naámán is, aki nagyra becsült és tekintélyes ember volt.

Nem csoda, hiszen általa szabadult meg Arám az ellenségtől. Joggal volt tehát elégedett hadászati taktikai teljesítményével és önmagával. Minden arra mutat, hogy tekintélyes ember, erős vitéz, akinek nincs ellenfele. Ő képes győzni bármely külső ellenséggel szemben.

Igen ám, csakhogy fordulat állt be az életében. Az ellenség nem az ország határán, hanem – stílszerűen szólva – az ő testének határán, nevezetesen a bőrfelületén jelentkezett. Végtelenül alattomos, akár húsz évig lappangó betegségről, a bélpoklosságról, azaz lepráról van szó. A legyőzhetetlen vezért támadás éri, és szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy az összes haditudománya – amellyel eddig minden problémát megoldott – csődöt mond, nincs sem defenzív, sem offenzív stratégia, amellyel az eddigieknek megfelelően eredményesen fölvehetné a harcot. És bekövetkezik az, amitől minden sikeres ember reszket: tudomásul kell vennie, hogy az események fölött elveszítette az uralmát, képtelen teljes mértékben saját sorsát irányítani. És ez ad okot, hogy Naámán történetét végiggondoljuk, hiszen számunkra is van üzenete.

Isten a betegségen keresztül testközelbe jön
Mindjárt a történetleírás elején hangsúlyos szembeállító kötőszavas összetett mondatra kell fölfigyelnünk. „Ez a férfi erős vitéz volt, de bélpoklos lett." De. És ez a kötőszó itt és most különös hangsúlyt kap. Mai kifejezéssel élve kimondhatjuk: az egészségi felmérésének eredménye pozitív. Mi több, orvosi szakbizottság nélkül megállapíthatjuk: katonai szolgálatra alkalmatlan. Erős volt, de beteg.

A feszültséget még tovább fokozza az az ellentétpár, amely avolt és a lett, azaz a van következtében jön létre. Világos és egyértelmű, hogy ez egy korszak lezárulását és egy új létrejötté jelenti. Erős volt, de ez már a múlté. Most beteg. Naámán élete tehát alapvető fordulatot vett. Az egykor egészséges ember legyengült, fekélyektől szenved.

A leírás nagyon szűkszavú, nem tér ki arra, hogy hogyan és miként fogadta a lepra megjelenését, egy azonban biztos: gyógyulni akar. Hogy milyen gyógymódokat vett igénybe, az Igéből nem derül ki, de minden bizonnyal kereste a gyógyulás különböző lehetőségeit. Az azonban bizonyos, ha kell, még a samáriai prófétához is kész elmenni. Amikor ugyanis felesége közvetítésével a szolgálólánytól meghallja a gyógyulás esélyét, izgalomba jön. Rohan a királyhoz, hogy engedélyt kérjen, és elhagyja az országot.

Menekülés a gyógyulás irányába. Fut a halálos bélpoklosság elől. A csatában bátor és rettenthetetlen katona valami olyat tesz, amit eleddig soha. Siet, hogy mentse önmagát. S ahogy az a társadalmi helyzetéből következik, szolgákat is visz magával, de még nem tudja, hogy az Isten is vele megy. Isten a betegségen keresztül testközelben van. Bármennyire különösen hangzik is, a lepra már Isten jelenlétéről beszél. Az Úr azon keresztül szólítja meg, veszi kézbe sorsának irányítását, és a prófétához küldi, mert terve van vele.

És a beteg hadvezér elindul.Még nem is sejti, hogy valójában az Istenhez megy. Elizeus nem csodadoktor, hanem az Isten embere. Naámán még nem látja az Urat. Még nem látja, csupán a betegségét – ahogy betegségeinkben, próbáinkban sokszor mi sem látjuk –, az Isten mégis jelen van.

És íme, ezen keresztül megláthatunk egy újabb szembeállító kötőszavas mondatot, amelyet a megértés alapján mi fogalmazhatunk meg: az egykor erős vitéz beteg, de a Gyógyító már vele van. A terápia megkezdődött. És ez a kezdet egyben az első gondolati egység zárása is.

A beteg ember elvárásai
A történetet olvasva azonban kiderül, hogy útja rossz irányt vett. Arám királya s az ő tekintélye és levele eltérítette őt. A próféta helyett a királyhoz ment. A kegyelmes és eltökélt Isten azonban nem mond le Naámánról. Amikor Elizeus megtudja az udvarban történteket – nyilván Isten inspirálására –, üzenetet küld a királynak: „Jöjjön ide hozzám az az ember, és majd megtudja, hogy van prófétája Izráelnek!" Van Istennek szószólója.

És maga az Isten szólal meg a próféta által, és azt mondja: menj Elizeushoz, és amit föltétlenül tudnod kell, azt tőle megtudod. Nem azt mondja, hogy meggyógyul, hanem, hogy megtud valamit, amit eddig nem tudott. Ezt persze közvetve – mert ezt akarta kihallani – a gyógyulásra utaló információként is értelmezhette. Naámán tehát elment, és megállt Elizeus házának a bejáratánál. 
De Elizeus nem ment ki, csak egy prófétatanítvánnyal üzent: „Menj, és fürödj meg hétszer a Jordánban, akkor újra megtisztul a tested." A főúrnak kijáró fogadtatás tehát elmaradt. Megállt, várt, de a próféta nem jelent meg az ő fogadására.

És Naámán megharagudott. Ebből is látszik, hogy hogyan érkezett. „Én azt gondoltam..." – kezdi fölháborodva. Neki határozott elképzelése volt. Ő akarta megmondani mindennek a módját. Az ő fogadásától a megtisztulásig. Ő, aki képtelen volt meggyógyítani önmagát, tételesen fölsorolja, hogy hogyan kellett volna Elizeusnak eljárnia.

Ki kellett volna jönni és megállni előtte, a hadvezér előtt, aztán imádkozni, és kézrátétellel meggyógyítani. Mennyire emberi magatartás! Bizonyára mindenkinek ismerős. Ha véghezvinni nem tudjuk is, de mi akarjuk megmondani, hogy hogyan történjenek a dolgok. És sokszor még az Istennel szemben is ilyenek vagyunk. Naámán tudta, hogy prófétához, az Isten emberéhez, az Isten képviselőjéhez megy, és közben elvárta, hogy úgy viszonyuljon hozzá, mint hadseregparancsnokhoz. Aztán megszólalt benne a nemzeti öntudat. Még hogy a Jordánban fürödjek meg!„Hát nem többet érnek-e Damaszkusz folyói...?" – teszi föl dühösen és sértődötten a költői kérdést, és haragosan távozik. 
És itt jön a meglepetés.

A kísérőiben is Isten ment vele. És megszólal a halk és szelíd hang. És Naámán megnyugszik és engedelmeskedik. És hétszer megfürdik a Jordánban. Végre hallgatott a prófétára! Az Isten szavára. És megtisztult! A teste olyan lett, akár egy csecsemőé. Hihetetlen. Az egyébként gyógyíthatatlan betegségből nem hosszas terápiát követően, hanem szinte egy pillanat alatt meggyógyult. Megtette, amit az Úr a prófétán keresztül mondott, és íme, a gyógyulás. De ne essünk tévedésbe! Ez nem együttműködés, hanem engedelmesség. 
Isten már Naámántól függetlenül munkálkodott megmentése érdekében, mielőtt bármit tett, illetve tehetett volna.

Az Úr nem végez félmunkát, ezért nem is teszi tőlünk függővé. Naámán végre nem akart több lenni, mint ami. Nem dicsőséges hadvezérként megy a Jordán vizébe, hanem gyógyulásra szoruló és vágyó betegként. Először belül kell megváltozni, hogy aztán a testi változás is megtörténjék.

Isten a testen keresztül belép az életünkbe, és a lélekig hatol
És íme, elérkeztünk a harmadik üzenethez. Isten a test erőtlenségén keresztül belép az életünkbe, és a lélekig hatol. Óriási fordulat következett be Naámán életében. Még nagyobb, mint amire az elején számíthattunk.

A korábban beteg és sértődött, de aztán meggyógyult ember visszatér Isten emberéhez. És nem várta meg, hogy a próféta meglátva őt elé menjen. Ő megy be, és bizonyságot tesz: „Most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak Izráelben." Naámán megérkezett az Istenhez. Megtagadja addigi istenét, sőt a többi nép istenét is, és kijelenti, csak Jahve az Isten. Már tudja, hogy az arámok istene, Hadad-Rammón, aki előtt a királlyal együtt oly sokszor leborult, nem isten. Az egy és igaz Isten belépett az életébe, és személyre szólóan megszólította. És ezt tudta Naámán is.

Ez az a tudás, amelyről a próféta beszélt. Jöjjön ide, hogy megtudja. Ez lett az ő új tudása. A mindent fölülíró tudás. Ez volt az ő megtapasztalása. Még akkor is, ha látta jövőbeni erőtlenségét, a rá váró további társadalmi elvárásokat, a kényszert, a nem akart megalkuvást.

Fölismertük-e Isten munkálkodását és annak célját a mi életünkben? Hogyan viszonyulunk betegségeinkhez? De továbbmegyek: hogyan látjuk életünk egyéb negatív eseményeit? Amikor munkanélküliek vagyunk, vagy amikor egy a vállalkozásunkat alapjaiban érintő üzleti, befektetési projekten látjuk, hogy kudarcra van ítélve. Amikor kapcsolati, családi bajokkal küszködünk. És még sorolhatnánk. Elmehetnénk az egészen apró részletekig, amelyek konfliktusaink, próbáink forrásai s egyben megjelenési formái.

De mielőtt tovább bonyolítanánk, tegyük föl a megkerülhetetlen kérdést: érezzük-e életünkben Isten jelenlétét? Újszövetségi emberként, azaz keresztyénként szólva, annak az isteni személynek a jelenlétét, aki emberi, sőt szolgai testet vett magára. Jézusnak, az Orvosnak, a Szabadítónak a jelenlétét? Vagy inkább a kétségbe kergető Sátán jelenlétét érezzük? Lehet, hogy nem „személyesítjük meg" nehézségeink okát, okozóját, lehet, hogy nem nevezzük nevén, de olykor nagyon is a bőrünkön tapasztaljuk a szinte tébolyító pressziót, amely egyértelműen rá mutat.

Mert az Isten sohasem terhel jobban, mint ahogyan azt elbírjuk. Naámánnak is segítségére sietett. Sőt, már a lappangási időben így tett. Mikor még jelei sem voltak a bélpoklosságnak, ő már odahelyezte azt a kislányt, aki a rendelt időben bizonyságtételével elmondta a megoldást. Egy lányt. Még csak nem is fiúgyermeket. Egy lány mondta el, hogy mit kell tennie a dicsőséges és rettegett hadvezérnek. Egy lány és egy asszony adta tudtára a gyógyulás útját. Mindkettő eszköz, és segítség volt. A mi életünkben is vannak ilyen eszközök és segítségek. Lehet, hogy már közöttünk vannak. Isten testközelben van, jobban, mint gondolnánk. Neki a mi életünkkel is célja van.

Elizeus meggyógyítja Naámánt – a Bibliában ez címe ennek az igeszakasznak. Ez a történet korrekt összefoglalása. Történeti szempontból igaz. Ám ha az üzenet szempontjából közelítünk a leíráshoz, akkor be kell látnunk, hogy sokkal többről van szó. Mert mi is történt?

Az idegen istent imádó Naámán megérkezik a kegyelmes Istenhez. Létrejön a nagy találkozás. És ez a döntő momentum. Nem elég meggyógyulni, a Gyógyítóval is találkozni kell. Ez az emberi élet végső célja. Megérkezni itt és most. És miért lehetséges? Mert Ő már itt van, sőt, itt volt, mielőtt ideérkeztünk volna.

Apostagi Zoltán 

Képek: Füle Tamás