Bízhatunk vakon?

Erre mindenkinek a saját élete adhat választ. A vakbizalom inkább veszélyt rejt magában, mint lehetőséget. Milliónyi szituációban azonban nincs más választásunk, mint vakon bízni. A modern ember nehezen tudja ezt a krízist feldolgozni.

Miért veszélyes vakon bízni?

A bizalom és a vakbizalom nem ugyanaz. Bizalom nélkül nincs élet, de most ezt abban az értelemben mondom, hogy bizalom nélkül csak a megszokott van: a hétköznapi dolgok, a mókuskerék, a daráló, amiben egy apró fogaskerék vagyok és talán észre sem vennék, ha hiányoznék belőle. Vakon bízni már önmagában is valamiféle hiányt fejez ki. De akkor jön a kérdés: hogy lehet bízni Istenben, akit nem látok, nem érinthetek meg. Az iskolában is ez az első számú kérdés, amit a gyerekek feltesznek nekem.

Mit lehet erre válaszolni?

Amit látunk az életből, a világból, az az életünk igen kicsi szelete. Mindannyiunkat körülvesznek a láthatatlan dolgok, a rádióhullámok vagy éppen a szél. A múltkori nyári vihar hatalmas fákat roppantott ketté, mégsem láttuk a szelet, de éreztük a rettentő erejét. Isten is körbevesz minket, mint ahogy a szél körbefúj. Nem véletlenül a Szentlelket is a szél zúgásához hasonlítják.

Azt állítja, hogy bizalom nélkül csak a megszokott van, de a megszokás biztonságot is ad az embernek...

Köszönöm, hogy ezt felhozta, azért is, mert néha szeretjük azt gondolni, hogy az egész élet egy bungee jumping (extrém ugrás), és az a bátor, aki folyamatosan ugrik. Van egy ismerősöm, aki folyamatosan extrém sportokra hívogat, de mindig azt válaszolom neki, hogy jól érzem magam itt, a földön, ahol érzem a talajt a lábam alatt. Az extrém érzéséhez könnyen hozzászokhat az ember, és egy idő után úgy érzi, hogy mindig valami különleges dolognak kell történnie, ki kell lépni a komfortzónából, és felfedezni a világot.

Nem kell repülni, elmerülni a víz alatt, föld alá bújni, hogy felfedezhessük a világot?

De fel lehet fedezni a világot, lehet a levegőbe repülni, ugrani, búvárkodni, barlangba menni, de az a fontos, hogy mindig legyen egy bázis, ahová visszatérhetünk. Egy ókori mondás úgy tartja, hogy semmilyen szél nem jó annak a hajónak, ami nem tudja hová tart. Kell, hogy legyen cél, tudnunk kell, honnan jöttünk, és hová tartunk. Nem szeretnék általánosítani, de az a tapasztalatom, hogy azok keresik túlzott módon az extrém dolgokat, akiknek hiányzik a bizalom, az ősbizalom az életükből, és ezt az űrt próbálják extrémitással betölteni. Hangsúlyozom, hogy nem lehet általánosítani.

Tatán egy egész fesztivált szerveztek a bizalom kérdése köré. A fiataloknak különösen is nehéz ez a téma, hiszen nagyon sokan jönnek szétszakadt családból, ami azt jelenti, hogy a szülőpár, aki egységet alkotott a szemükben, szétvált, tehát nagyon korán sérülhetett a szülőkbe vetett bizalom.

A bizalom valóban elengedhetetlen dolog. A közelmúltban egy fiatalember, akit arról kérdeztem, gondolkodik-e házasságon, nagyon őszintén azt mondta: nem ismer senkit a környezetében, akinek jól sikerült volna a házassága. Ezért ő már azelőtt elveszítette a bizalmát ebben, mielőtt saját maga megtapasztalta volna, milyen házasnak lenni. Ezt a bizalmatlanságot látom napjaink egyik kortünetének, betegségének, pedig olyan szép a népmesei fordulat, mikor a főhős azt mondja: egy életem, egy halálom, magamat a kezedbe ajánlom, megpróbálom. Ez a fiatal férfi szíve szerint szeretne házasodni, otthont találni, de már előre elveszítette a bizalmát.

Mi van, ha megpróbálom, de elbukom? Mi történik, ha bízom, mégsem sikerül a házasság?

Az emberi élet egyik legnagyobb nehézsége, hogy mindennek elsőre kell sikerülnie. Elsőre kell jó tanulónak, jó házastársnak, jó szülőnek lenni. Ebben a gondolatban is ott lapul a félelem: mi van, ha nem sikerül. Bennem az a kérdés fogalmazódik meg, hogy ki mondja meg, mi a a siker és a sikertelenség. Ki tölti meg tartalommal ezeket a fogalmakat? Ami nekem siker, másnak nem biztos, hogy az. Egy gyerekkori ismerősömet nagyon megpróbálta az élet, beteg volt és magányos, a teste eldeformálódott, mindenki úgy tartotta, hogyha valakinél, nála biztos félrenézett az Úristen és nem jutott rá figyelme. De ebből az emberből mégis olyan hihetetlen béke és szeretet sugárzott, hogy megerősített abban, a siker és sikertelenség viszonylagos fogalmak. Mindenkinek be kell járnia a saját útját, és meg kell tanulnunk visszafelé tekintve értékelni életünk dolgait. Ami ma sikertelenségnek, esetleg tragédiának tűnik, az később csak egy állomás lesz az utamon, ami értelmet nyer. Bíznunk kell Isten ígéretében, hogy terve kiteljesedjen az életünkkel.

Kortünetnek, betegségnek nevezte a bizalmatlanságot, azonban a betegség esetén nem a tüneteket kell kezelni, hanem megkeresni az okot, hogy miért vagyunk betegek.

Ha már a sikerről beszéltünk: az nem úgy jön az ember életében, hogy felkelünk egy szép, illatos tavaszi reggelen, hatalmasat nyújtózunk, és megállapítjuk, hogy sikeresek vagyunk. A sikerhez és a sikertelenséghez is út vezet, amelyen sok kis lépést tettünk meg. A lépések állnak össze egy történetté, gondolkodásmóddá, ami meghatározhat minket. A siker és a sikertelenség is egy folyamat, amit sokszor az adott pillanatban nehéz jól értékelni.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor elkezdett bízni?

Sokat gondolkodtam egy képen, amely kifejezheti, hogy van-e különbség a hit és a bizalom között. Úgy képzelem, hogy a hit az, ami a madárnak a szárnya, a repülés képessége. Hiszem, hogy a hit képességével lettünk megteremtve. De akkor mi a bizalom? Az a közeg, ami a madár számára a levegő, ami nélkül nem tudná a szárnyát használni. Talán teológiailag nem teljesen tiszta ez a kép, de a hit mégis olyan ajándék, ami ott van, de nem merjük elhinni, hogy csak ki kell bontanunk.

Volt, amikor nem maradt más, csak a bizalom?

Igen, volt egy egész hétig tartó folyamat, amikor még az első gyermekünket vártuk, és egy vizsgálaton genetikai rendellenességet mutattak ki. Ez az a helyzet, amire nem lehet felkészülni. Az orvos azt kérte, hogy menjünk vissza egy hét múlva, akkor megismétlik a vizsgálatot, és majd meglátják, hogy mi legyen.

Tudtuk, hogy az orvos értelmezésében ez az abortuszt jelenti, de ez a mi számunkra nem volt opció. Annak a hétnek úgy mentünk neki a feleségemmel, hogy csak imádkozni tudunk, de semmi mást nem tehettünk. Elég ez ilyenkor? - tettük fel magunknak a kérdést.

Térdre borulva imádkoztunk, de ez nem valami színpadias ima volt, hanem belülről fakadó fohász. Egy hét elteltével úgy éreztük, hogy mindent megtettünk, odabíztuk Istenre az életünket, legyen úgy, ahogy lennie kell. És kiderült, hogy ez elég...

Fekete Zsuzsa